Benjamin Netanjahu nagy visszatérő. Első miniszterelnökségét követően tíz évet kellett várnia, hogy ismét megszerezze a kormányrudat, amelyet aztán tizenkét évig el sem engedett. A jobboldali politikus 2021-ben kényszerült megválni a pozíciótól egy centrista koalíció javára, mely azonban rövid életűnek bizonyult. 2022 november 1-jén, a négy év alatt ötödszörre megtartott választáson végül pártjának, a Likudnak és szövetségeseinek sikerült megszerezni a mandátumok többségét.
Netanjahu magabiztos győzelme nem jelenti ugyanakkor azt, hogy a politikusnak rengeteg választót sikerült elcsábítania más pártoktól – állítja Tal Sagy, az izraeli 12-es csatorna világpolitikai ügyekkel foglalkozó tudósítója és szerkesztője. Az újságíró szerint a számok azt mutatják, hogy a Netanjahu-párti és Natanjahu-ellenes politikai táborok most novemberben nagyságrendileg ugyanannyi szavazatot kaptak, mint korábban, két tényező mégis a jobboldali pártoknak kedvezett. Egyrészt két, a Likudtól távol álló párt, a baloldali Meretz és az arab Balad sem ugrotta meg a bejutási küszöböt, így az ő szavazataik elvesztek. Másrészt Sagy szerint a Likudnak sikerült a választói hajlandóságot növelnie tradicionálisan jobboldali városokban az állampolgárok biztonságának erősítésére és az ország zsidó identitásának megőrzésére tett ígéretekkel.
Ezekkel az üzenetekkel nemcsak a Likud hagyományos támogatóit, hanem szélesebb választói rétegeket is el lehetett érni, hiszen sokak szerint a jelenlegi kormány e két kérdésben igen rosszul teljesített. A politikai válság során (amely Netanjahu korábbi kormányának szétesésével kezdődött) 2021-ben sikerült felállnia egy törékeny koalíciónak, amelyben baloldali, centrista, jobboldali és arab pártoknak kellett együtt kormányozni. A Knesszetben mindössze egy fős többséggel rendelkező törékeny tagjai igazából csak egy kérdésben értettek egyet: távol akarták tartani Netanjahut a kormányfői széktől. A koalíció ugyan néhány sikert elért (például két év után először fogadtak el költségvetést, sikerült Libanonnal megállapodni a tengeri határ kijelölésében, és a gázai határt is stabilizálták), ezek nem jelentek meg a Likudhoz kötődő médiában.
Ráadásul az izraeliek biztonság iránti igényeit erősítette, hogy a palesztin helyzet az idén eszkalálódott: az ENSZ szerint 2022 az elmúlt majdnem két évtized legvéresebb éve volt Ciszjordániában. Az izraeli választók egyértelműen érzékelték a feszültség növekedését, ami ráadásul november végén egy jeruzsálemi robbantásban csúcsosodott ki – ez volt az első ilyen merénylet 2016 óta.
Mibe kerül Netanjahunak kívül maradnia a börtönből?
E fejlemények kontextusában különösen fontos, hogy Sagy szerint Netanjahu győzelmével a három éve tartó politikai válság lezárulni látszik. Ugyan a kormánykoalíció még nem állt fel – ehhez a Likudnak egyesével kell megállapodnia potenciális partnereivel –, az izraeli társadalom egy része a 12-es csatorna újságírója szerint már most ünnepel, a másik része pedig előre gyászol és fél a következő időszaktól.
Ezt a félelmet elsősorban nem is Netanjahu, hanem szövetségesei és a velük való együttműködés jellege táplálja. A választás után néhány napig elképzelhetőnek tűnt, hogy a kormányfő a centrista erőkkel köt koalíciót, ám mára kiderült, hogy helyettük a fősodortól igencsak jobbra elhelyezkedő partnereivel keresi az együttműködést. A kormánykoalíciót így várhatóan hat párt alkotja majd, melyek közül ugyan a Likud a legerősebb, mégis csak 32 hellyel rendelkezik a 120 tagú Knesszetben, További 14 szavazatot hoz Netanjahunak a Vallásos Cionista Párt listája (amelyre felkerültek a Noam és a Zsidó Erő nevű szervezetek képviselői), 11-et a keleti ultraortodoxok pártja, a Sasz, és hetet az Egyesült Tóra Judaizmus.
Ugyan az izraeli politikában nem újszerű a kisebb pártok aránytalanul nagy befolyása a mindenkori kormányra (hiszen a 3,25 százalékos választási küszöb miatt felaprózódik a törvényhozás), a jelenlegi helyzet azt mutatja, hogy
A régi-új kormányfő ellen három eljárás is folyik éppen korrupció és más hasonló vádak alapján, amelyekben ha bűnösnek találják, több éves börtönbüntetésre számíthat.
Netanjahu ugyan többször jelezte, hogy megválasztása esetén nem kíván lépni az ellene folyó perek megakadályozása érdekében, magyarázza Sagy, de a stabil törvényhozási többség tud tenni azért, hogy a miniszterelnök elkerülje börtönbüntetést. A kormány valószínűleg előbb-utóbb nyomást helyez a főügyészre, hogy kikényszerítse a lemondását, ez után pedig a helyére állíthat egy olyan ügyészt, akivel könnyebb vádalkut kötni, vagy drasztikusan enyhíteni az ítéletet. A folyamatba a Legfőbb Bíróság be tudna avatkozni, ezt viszont a kormánykoalíció elkerülheti azzal, hogy ha elfogad egy olyan törvényt, amelynek eredményeként a Knesszet egyszerű többséggel felülírhat legfelsőbb bírósági határozatokat. Ez Sagy szerint alapvetően megkérdőjelezné a hatalmi ágak szétválasztásának elvét, amely viszont a térség egyetlen demokráciájának tartott Izrael számára fontos alapelv kellene legyen.
Ez a stratégia azonban nem működhet a kormánykoalíció többi tagja nélkül, ami hatalmas zsarolási potenciált teremt a kisebb pártok számára. Ezek a politikai erők így olyan lépéseket követelhetnek ki a Likudtól, melyek nemhogy az izraeli társadalom, de a jobbközép párt tagjai számára is túlságosan szélsőségesek lehetnek. A félelmek szerint megnövekedhet a vallási előírások szerepe a politikában és a társadalomban, ami komoly ellenkezést váltana ki az ortodox zsidó kisebbségen kívül. Netanjahu pártjában is vannak olyan politikusok Sagy szerint, akik ideológiai vagy politikai okokból (a szekuláris szavazók elpártolásától tartva) nem támogatnák ezeket a lépéseket. Ugyanakkor az újságíró nem gondolja, hogy ezek a belső ellentétek megakadályoznák a koalíció felállását vagy működését, hiszen egyik párt sem szeretne visszatérni ellenzékbe.
A koalíció legmegosztóbb politikusa
Számos izraeli és nemzetközi megfigyelő szemében a formálódó kormány legproblémásabb tagja Itamar Ben Gvir, a Zsidó Erő párt vezetője lesz, akit vélhetően heteken belül kineveznek nemzetbiztonsági miniszternek. Ben Gvir régóta ismert szereplője az izraeli közéletnek, számos szélsőséges és arabellenes megnyilvánulás kötődik hozzá. Az ügyvédként is dolgozó politikus 2020-ig bevallottan a nappalija falán tartotta Baruch Goldstein tömeggyilkos képét, akihez az 1994-es hebroni mészárlás kötődik. Ben Gvir tinédzserként 1995-ben megfenyegette az oslói békefolyamatban a palesztinok felé nyitó Jichák Rabin miniszterelnököt, és letörte az autójáról a márkajelzést. Rabint nem sokkal később egy szélsőséges nacionalista meggyilkolta.
Ben Gvir a 2000-es években aktív résztvevője volt a szélsőjobboldalinak tartott köröknek, ötvenháromszor emeltek ellene vádat, hétszer el is ítélték. A bíróság bűnösnek találta a rendőrség akadályoztatása, lázadás szítása, rasszizmusra való uszítás, egy terrorista csoport támogatása és terrorista szervezetek propagandaanyagának birtoklása vádjában. Ben Gvir máig úgy tartja, hogy az Izraelhez nem hűséges arab állampolgárokat ki kell űzni Izraelből, bármit jelentsen is ez pontosan.
Mindezek fényében érthető, hogy miért kelt sokakban félelmet Ben Gvir várható kinevezése nemzetbiztonsági miniszternek, ez a pozíció ráadásul eddig nem is létezett Izraelben. A közbiztonsági tárca alapjain létrehozandó minisztérium vélhetően magába foglalja majd a ciszjordániai határrendészet irányítását, valamint egy új nemzeti gárda létrehozását, melynek célja a közrend biztosítása mellett a szervezett bűnözés elleni fellépés. Ironikus módon Ben Gvir tehát afelett a fegyveres erő felett is rendelkezni fog elődjeinél nagyobb hatáskörrel, amelyik őt korábban letartóztatta.
A palesztin és arab kérdés jövője
Mindez azt jelenti, hogy az új kormány felállása minden bizonnyal nem csökkenteni, hanem növelni fogja a feszültségeket a palesztin kérdésben. Nemcsak a szélsőségesebb pártok, de a Likud tagjai is támogatnák a ciszjordániai telepek terjeszkedését vagy a palesztin területek annexióját. Az Egyesült Államok kormánya mindent meg fog tenni Sagy szerint, hogy puhítsa Netanjahu hozzáállását, de kérdéses, hogy erre lesz-e tere. A kormányfő a 2020-as Ábrahám-megállapodásokkal bizonyította, hogy az arab államokkal való együttműködés erősítése elképzelhető anélkül, hogy a palesztin ügyben kompromisszumot kötne. Az új kormányban valószínűleg ismét előtérbe kerül ezen együttműködések kiterjesztése, ami Sagy értelmezésében történelmi öröksége megerősítése szempontjából is fontos lenne Netanjahunak.
Az igazán nagy győzelem ebben a kérdésben a szaúdi-izraeli kapcsolatok normalizálása lenne. Bár Rijád nem vett részt a 2020-as Ábrahám-megállapodásokban, a két ország között fennálló biztonságpolitikai együttműködés nyílt titoknak számít. Ráadásul Szaúd-Arábia befolyását tekintve nehezen képzelhető el, hogy Bahrein és az Egyesült Arab Emírségek Izraelhez való közeledéséről ne tudtak volna előre, sőt ne hagyták volna valamilyen formában jóvá. Persze kérdéses, hogy ha akkor Szaúd-Arábia nem vállalta fel Izraelt, akkor egy új, az eddigieknél keményvonalasabb kormány alatt miért tenné meg. Ugyanakkor 2020 nyarán az Ábrahám-megállapodásokat is megelőzte a nyugati parti annexió tervének nyilvános bejelentése. Ennek elkerülésére tudtak akkor hivatkozni az Öböl-államok mint az Izraellel való kapcsolatépítés első kézzelfogható eredményére. Ma már tehát nem jelenthető ki az, hogy a palesztin ügyben folytatott keményvonalas politika biztosan kizárja az arab államokkal való kapcsolatépítést.
