Szíven ütött a hír, többé nem
adják ki a telefonkönyvet. Valaki, nem akárki, eldöntötte, erre
sincs már szükség, mint a postai
táviratokra. Akár örülhetnék is
neki, hiszen nem is akármilyen
gyűjteménnyel rendelkezem.
Így aztán egyre értékesebbek
lesznek az enyéim. Cirka hat évtizede gyűjtöm ezeket a kiadványokat, s az utóbbi időben egyre
inkább rászorultam a bennük
megbújó tudástárra.
Különös vonzalom fűzött
ezekhez a vékony, majd egyre
vaskosabb könyvekhez. Minden
évben kaptuk a felhívást, rákérdeztek, milyen néven szerepeljünk a regiszterben. Drága édesanyám tudta nélkül, édesapám
halála után, magamat jelöltem
be. Gyerekes hiúságból. Ki gondolta volna, hogy a postán a barátom, osztálytársam mamája,
Straub Sándorné összesíti a válaszokat, ő pedig rögtön lebuktatott. Persze ami késik, az nem
múlik, így a húszas éveim elején
már alanyi jogon kerülhettem
be a telefonkönyvbe.
Később pedig ezek a telefonkönyvek lettek a legfontosabb
munkaeszközeim. Évtizedekre
visszamenően minden vállalat
igazgatójához beírtam a vezetők nevét. Úgy a hetvenes évektől, gyakornokként, hosszú ideig
naponta legalább tíz hírt kellett
gyártani. Nem úgy működött a
rendszer, mint manapság, hogy
a rendőrség, a tűzoltóság és a
mentők sajtósai tálcán kínálják,
küldözgetik a megcímezett tudósításokat. Anélkül, hogy sajnáltatnám magamat, megesett,
egy hét alatt végigtárcsáztam
az összes közületi számot. Egyegy ilyen régi kiadvány, alaposan összefirkálva, nem publikus megjegyzésekkel tarkítva,
valóságos történelmi, szociológiai tanulmány. Hihetetlen, de
sok tanácsi vállalatnál és állami
nagyüzemnél évtizedekig változatlanok az első számú vezetők.
Ha volt is kádermozgás, a mostani mobilitáshoz képest akkoriban megállt az idő.
A privát antikváriumomba,
jóval a rendszerváltás után, sikerült megszereznem a hazai,
úgynevezett K-telefonkönyveket is. Még azt is, amit Kádár
János különvonatán használtak. A mai fiataloknak nem
sokat mondanak az ezekben
a politikai elitben szereplő nevek, egy történésznek viszont
tényleges bizonyítékot szolgáltathatnak arra, miként is épült
fel a Kádár-korszak vezetői piramisa. S hogy a hierarchiában
hol volt az a határ, választóvonal, amikortól valakinek a
neve már bekerült a K-telefonhálózat listájába.
Mostanában, mióta heti
rendszerességgel a régmúlt, Miskolc emlékeit, történéseit leltározom, óriási segítséget jelentenek
ezek az egy kaptafára készült,
aranysárga könyvek. Talán az
1971-es kiadás első oldala volt
a minta a rendszerváltásig. Az
Avasi kilátó kontúrja és alatta figyelmeztetés, a fontosabb
kapcsolási számok az egyes oldalon. Most, hogy magam elé
tornyozom a gyűjteményemet,
a telefonkönyvtáramat, ránézésre megmondom, a hetvenes
évek elején vezették be Miskolcon a crossbar rendszert. Ekkortól nulla hattal hívhattam akár
Budapestet is közvetlenül, és
többé már egyre kevesebbet kellett a készülék mellet rostokolni
egy interurbán hívásért.
A nyolcvanas években Kiss
László volt a miskolci távközlési
üzem csúcsvezetője, nála lehetett panaszkodni, ha nem jutottunk vezetékes telefonhoz. Fogadóóráin százával sorakoztak,
irigyeltem a türelmét és a nyugodtságát. Akik ugyanis hozzá
fordultak, már elég dühösen és
arrogánsan, érthető felindultsággal követelték azt a távbeszélő herkentyűt, amit ma már
kilóra is vehetünk. Egyébként
abban az időben épült a Matáv
óriás központja a Régi posta utcában, amelyben a kapcsolómasinákat helyezték el. Majd mire
már elkészült a hodályszerű,
cirkuszi manézsnak beillő épület, az egész kiüresedett. A mai
központok a lehallgatószettekkel
együtt egy kisebb hajóbőröndben is elférnek.
Most bezzeg lelepleztem magam. Elárultam, hogy a visszaemlékezéseimben szereplő nevek és címek forrásait gondosan
megőriztem. Tudtam, sejtettem, egyszer még csak jók lesznek valamire. S ha valaki nem
tudná, a Miskolci Postaigazgatóság által kiadott telefonkönyveket a Borsodi Nyomdában készítették, általában 24, majd 50
ezer példányban. Koczka Antal,
majd utána Kertész István igazgatók feleltek a kiadásért.
Egyébként aki mindent tudott a miskolci távbeszélőüzem
megalapításának a történetéről, és ezt egy könyvbe szerkesztette – Kamody Miklós öreg barátom volt. Maga mesélte, hogy
melyik belvárosi két házat kötötték össze először távrecsegővel, és hol volt az első miskolci
telefonközpont. Aki minderre
kíváncsi, látogasson el az avasi
Postamúzeumba.
SZÁNTÓ ISTVÁN
