Gyerekként elég dolgos voltam. Belvárosi házunkban sokáig hiányoztak a velem egykorú szomszédok, pajtások híján
leginkább a két szabóműhely
között ingáztam. Szórakoztató volt, hogy mindenütt rám
bízták a fércelés kiszedését. Ne
becsüljék le ezt a munkafázist,
a mesterek szerint egy apró figyelmetlenség, egyetlen cérnaszál bennmaradása tönkretehette az öltöny zakóját.
Sosem gondoltam, nem is
vágytam rá, hogy egyszer majd
magam is szabok- varrok, és
tempósan hajtom az öreg Singer masinát. Az viszont kedvemre volt, igencsak szórakoztatott, hogy a mester és a
segédek naphosszat élcelődtek
egymással. Sosem láttam őket
civódni vagy perlekedni, engem
pedig bármikor barátságosan
fogadtak. Kapóra jött nekik a
suta szorgalmam. Sitty-sutyty megszabadítottam a próbababákon feszítő, cérnafecnikkel
teli zakókat. Meg ugye addig is
egymást kímélve heccelhették a
kicsi vendégmunkást.
Ismerték a konkurenciát, a
velünk társbérletben, az emeleten lakó másik mestert, Britz
Aladárt, aki csak hébe-hóba
vállalt egy- egy nadrágfelhajtást vagy gombvarrást. Őt egyszerűen csak kocaszabónak
titulálták, de igazából rá is szolgált erre, hiszen a saját pantallójának a szárát sem tudta egy
szintbe hozni. Nem is volt köztük semmilyen versengés, az úri
megrendelők Tamás Andorhoz
mentek, míg Ali bácsinak csak
az olyan fazonigazítás vagy kibe fordítós melók jutottak.
Most, hogy átböngésztem a
telefonkönyvet, láttam, a hatvanas években a belvárosban
egymást érték a kapualji, udvari, úri szabóságok. Több mint
háromszázan voltak, s rajtuk
kívül dübörgött még a Mérusz,
a mértékutáni szabóság, valamint a női ruhákat készítő
szövetkezet. Talán ezek a számok minősítik a nevezetes Vörös Október és a hozzá hasonló nagy állami ruházati gyárak,
az akkor kapható, úgynevezett
konfekciós termékek minőségét.
A férfidivatáru-üzletekben
szegényes volt a választék, szortimentben meg hiányos. Az alacsony és a magas, a pocakos és
a nyeszlett férfiakra nem gondoltak. Az első öltönyömet úgy
13 esztendősen a Bajcsy-Zsilinszky utca egy szám alatti
gyermekruházati boltból sikerült megvennünk. Cirka hathetes utánjárás után, a nénikém
kapcsolati rendszerével, s csak
a nadrág szárát kellett hozzám
igazítani. Ki ne felejtsem, kaptam hozzá egy ugyanolyan kék
színű, gumis nyakkendőt. Pontosan olyat, amelyet akkoriban
a rendőrök is viseltek. Majd a
hetvenes évek elején, már csaknem húsz esztendősen, újra betoppantam Tamás Andor úri
szabóságába a Széchenyi utca
48. szám alatti műhelyébe, a valamikori „első munkahelyemre”. Elsőre leleltároztam, minden a helyén volt, a próbababán
ugyanúgy árválkodtak a férces
zakók. Helyén volt a szabásnál
és a vasalásnál nélkülözhetetlen félköríves, súlyos klapnifa. S
akkor is árasztotta a meleget a
hegyes orrú profi vasaló, míg a
levegőben ugyanúgy a nedves
vasalóvászon illata terjengett.
Megszokásból, mint kiskoromban, megtapogattam még a női
baba elől kiálló domborzatát is.
Ezután, mint valamikori szakmabeli, azonnal megrendeltem
életem első méret utáni öltönyét.
Olyat, amilyet akkoriban a tehetős főorvosok és az ügyvédek
kértek. Mint bennfentes diktáltam Bandi bácsi méretes kockás
füzetébe. Csíkos angol szövetet
választottam. A nadrágomra
hajtókát, olyan porfogósat kértem. A zakómnál ragaszkodtam
a pamutos selyembéléshez, míg
alá pedig olyan lószőrvásznas
anyagot tetettem, ami felért egy
golyóálló mellénnyel. Apropó, a
mellényt megspóroltam, gondoltam ez csak a telt hasúaknál lehet előnyös. Bandi bácsi grátisz
celluloid darálókkal kombinálta
a bélést, amitől a zakóm képes
volt vállfa nélkül is talpon maradni. Csodálatosra sikerült, jó
ideig ez volt az alkalmi ünneplőm, ruhatáram ékessége. Sokáig
a műhely reklámembere voltam.
Így gyümölcsözött fiatalos
dolgosságom, Bandi bácsiék csak
nem felejtették el, anno mennyi
fércet bontottam a szabóságukban.
SZÁNTÓ ISTVÁN
