Árulkodó egy kép. Talán két hete ez még Washingtonban készült, a Fehér Házban. A hét elején pedig Biden látogatta meg Zelenszkijt. Erre mondják sűrűn összejárnak. Jó e ez nekünk. Jómagam rosszat sejtek. Tűzoltás helyett folyamatosan öntik az olajat az egyre jobban lángoló parázsra. Tény, Putyinnak nem az volt a legjobb húzása, hogy szomszédjára támadt. Lehetett volna türelmesebb is amikor Ukrajna csaknem szándékosan célzatosan tudatosan hergelte a nagy barna medvét. Ám van egy pont amikor mindekinél elszakadhat az a bizonyos cérna.
Őszintén hittem, életemben nem történhet meg ilyen nagy háború, itt a szomszédban. Magam is láttam a délszláv konfliktust, de ott a nemzetközi erők beavatkozásával sikerült lokalizálni a konfliktust. Sokan nem tudják nem is olyan messze voltunk attól, hogy belerángassanak. Szírénhangok is hallattszottak mint ahogyan aromán forradalom idején. Voltak akik szerint soha visszanem térő alkalom a délvidék visszacsatolására. Végül győzött a józan érv.
Mi most egyedül, megalkottuk a hajdani béketábort. Ismerős fogalom – Brezsnyev idjén mondogatták – megvédjük a békét akkor is ha kő kövön semmi sem marad. Miközben a nyugatnémet országi Polaris atomrakéták orra mifelénk lett fordítva. Egyébként magam is belátom – nincs más alternativa számunkra csak az, hogy kimaradjunk ebből a harcból. Még a voksunkat sem szabad letenni sehová, mert idáig a világtörténelemben mindig a vesztesek oldalán találtuk magunkat.Kabalaként ne is csatlakozzunk egyik félhez sem.
Különben Biden helyében, onnan Kievből megreszkiroztam volna egy interurbán hívást a Kremlbe. Megkérdeztem volna Putyint volna e kedve átugrani egy teázásra. Mire felfő a szamovár víze már ott is termett volna. Majd kettesben vagy édeshármasban gyorsan megegyeztem volna. Egy világbékében. Aznap ezzel ezer szláv ajkú emberéletet mentettem volna meg. S ahogyan mondják a proféták aki egyet megment az a világot menti meg. Ha ott vagyok még azt is belógatom – párba is elfogadom a Nobel békedíjat.