SzántóGráf

Az első Pajtásom – mgjelent a Miskolci Naplóban – keresztanyám egyetlen hunyorítással felmérte a fényerőt

Drága Manyika néni házunkkal szemközti kertje valóságos műterem volt. A Széchenyi utca 59. számú belvárosi
épület hátsó traktusa vidéki
miliőt árasztott az emeletekkel teli, belvárosi, betontéglás dzsungelben. Ajándék volt
számunkra, amikor a gyümölcsfákkal és égig érő kukoricával, napraforgóval beültetett
tenyérnyi Paradicsomba beszabadulhattunk. Bejáratosok
voltak ide a Veres és a Galambosi lányok, de a gyerekseregből Dicsuk Palika sosem hiányozhatott.
Ha egy kicsit sütögetett a napocska, keresztanyám egyetlen hunyorítással felmérte a
fényerőt. Azonnal előkereste a
sokak által irigyelt szuper Zeiss
masináját, és legalább három
Forte tekercset pazarolt ránk.
A lapos bőrtokot a nyakamba
akasztotta, széthúzta a fényképezőgép pliszírozott bőrcsuklóját, de az exponálást sosem
kapkodta el. Míg férje, Dévai
Dezső bácsi a Széchenyi utcai
kis órásműhelyében cserélgette a törött rugókat, Manyika
néni minket sztárolt. Késő délutánonként már mamámmal
szelektálták a képeket. Különös,
kései gondolat, sosem jutott
eszébe, hogy maga is beáll közénk egy közös fotózásra.
Bizonyára neki köszönhetem, hogy magam is rákaptam
a képírásra. Talán harmadikos lehettem, amikor kisírtam
magamnak egy nyersen pácolt,
disznóbőrös tokú Pajtás gépet.
A hazai Gamma Optikai művek éppen akkor kezdte gyártani ezt a ténylegesen primitív,
szinte semmit sem tudó valamit. Nagy távolság és még több
szerencse kellett egy jól megkomponált, sikeres felvételhez.
Jó ideig enélkül soha nem indultam nagyobb túrára. Hozzám nőtt. Talán akkoriban
kezdtem megörökítésre érdemes keretekben gondolkodni.
Nem volt olcsó a film és az előhívás sem. Mégis szinte állandó
vendég voltam a Villanyrendőr
sarki, majd később az Antikvárium mellé költöző Ofotért
boltban. Megesett, hogy egymást követő előhívás és nagyítás után a nagy semmiért fizettem. Meg is sajnáltak. Ezentúl
nagyítás előtt kaptam egy apró
csíkot, amelyről magam választhattam ki a kidolgozásra
érdemes képeket. El ne hallgassam, végül már sikereim is
voltak.

Kihoztam a Pajtásból
a maximumot, hogy aztán az
első leendő alkalommal sutba
dobhassam, és keletnémet Verákra cserélhessem.
A természetes fejlődésben itt
lett volna az pont, ahol választhatok. Többen is ajánlották,
megtanítanak a film előhívására, kacérkodtam is egy olyan,
akkoriban szokásos fürdőszobai kis laborral, vagy megpróbálkozhatok a szuper nyolcas
mozgófilm technikájával.
Mindkettőbe belekóstoltam.
Ám a sötétkamrában ácsorgás
a lavórban fixálódó képek felett alaposan meghaladták a
türelmi képességemet. A labor
félhomályában addig áztatgatni, lögybölni a papírokat,
mígnem kirajzolódik a kép,
nem is olyan élvezetes. Még
később, már szerkesztőként,
sokszor szurkoltam a sötétlaborban ügyeskedő kollégáknak. Az előhívás-technológia
fázisait nem lehet gyorsítani, ám a lapzárta előtti lázban minden perc számít, nem
mindegy, mikor zúgnak fel a
gépek, s kezdik az újságok kiszállításra való kötegelését.
A lapgyártásban a huszonnegyedik órában váltottunk a
digitális fotózásra. Ki kellett
várni azt a pillanatot, amikor az elektromos herkentyűk
már képesek a hagyományos,
százmilliós, tükörreflexes gépek lepipálására. Végül ez
is bekövetkezett. Egy jó ideje már mindannyiunk zsebében, táskájában ott lapul egy
okostelefonnal kombinált fotóapparátus. Egy olyan készülék, amely ezerszer többre
képes, mint Manyika összecsukható Zeisse, amely borús
időben a szekrényben lapult.
Ám olyan gyermeteg, egyszerű árny-fényjátékos, kisdobozos Pajtásom, amilyen nekem
volt, már sosem lesz.
Olyan, amelyikkel 1962 tavaszán utoljára örökíthettem meg az avasi református
templom előtt húzódó, korhadó korlátnak támaszkodó
édesapámat. Nincs többé az a
pixelmilliárdos csilivili szuperkamera, amely azt a pillanatot
képes lenne még egyszer negatívra rajzolni.
Mi lenne velem, ha azon a
májusi vasárnap délelőtt otthon felejtem a Pajtásom.

 

SZÁNTÓ ISTVÁN

Exit mobile version