A tapolcai Juno Szálló penészes padlószőnyegén hízott patkányok cikáztak, félelmetes látvány volt a szebb napokat látott táncparketten szétdobált korhadt, párnás székek és a körötte heverő törött palackok és poharak. Kísértetiesen ijesztő volt az időnként meglebbenő plüssfüggönyök suhogása. Átéltem ugyanezt a Kossuth és az Aranycsillag Szállodákban is. Barátom elbeszélése szerint hasonló élménye volt az elhagyatott Bató-ház irodáiban. Sok szobában máig az íróasztalokon hevernek a porosodó akták. A fiókos szekrények tetején egymást érik a felborogatott csuprok, poharak, mintha csak egy hirtelen jött tornádó űzte volna el a dolgozókat.
Hetente többször is elautózom vagy elsétálok a lábas ház alatt. A kocsiból is gyakran felnézek a kívülről olyan háromszintesre saccolt épületre. A talán évtiz edek óta üres, poros ablakai átláthatatlanok, soha semmi fényt, mozgást nem látni odafenn. Nemrégiben vettem észre, hogy a ház aljzatáról elriasztották a galambokat, s az óta már nem kell tapicskolnunk a fehéres guanóban.
Mi tagadás, ez az épületkomplexum már megszületésekor is belső vitákat generált az építészek körében. Egy olyan hierarchikus diktatúrában, amelyben minden beruházás tervéről a pártházban döntöttek, nem sok esélye maradt a 19. századból fennmaradt belvárosi ikonikus épületnek. Meggondolatlanul dózerolták el a Bató-házat, Eszter szobáját, amely a történelmi legenda ismeretében egy soha meg nem bocsátható vétek, s mi több, bűn volt. Ám kellett a hely egy, a kornak és a szocialista realizmus kiforratlan ízlésének megfelelő székháznak. Végül a hetvenes években a Korvin Ottó csak összefutott a Szentpáli utcával, a nyolcvanas évek elején elkészült az elsőre hídnak titulált lábas ház.
A kilencvenes évek végén és az ezredfordulón is végiglifteztem az épületet. Már akkoriban is kihaltnak tűntek a labirintusszerű folyosók, meglepett, hogy miközben kevés volt az iroda, ezt a belvárosi házat sosem sikerült benépesíteni. Emlékszem, az Észak-Magyarországból kivált Új Észak szerkesztősége is idefészkelte be magát. Néhányszor meglátogattam őket, hogy lebeszéljem Paulovics Ágoston barátomat, a kiadó vezetőjét, nem érdemes továbbaprítani a helyi média meglévő szegényes tortáját.
A héten ismét körbejártam az épületet, a múlt század feelingjére hajazó, csupa vas, fakilincses bejárat zárva volt. A szürke lift is alszik, előtte pedig lom és kacat árválkodik. Látszik az elhagyatottság.Félhivatalos információ, már három éve elkészültek a ház felújítási tervei, amelyben tiszteletben tartják az eredeti építészeti stílust. A covid-járvány miatt a tulajdonosi cégcsoport elhalasztotta a munkálatokat. Egyébként sem lesz egyszerű feladat, mivel a rekonstrukció idején sem korlátozható az alatta zajló forgalom.Ha felújítják, remélhetően szebb jövő vár a lábas házra.
