JEGYZET: ÁTOK ÜLHET A LÁBAS HÁZON – megjelent a Miskolci Naplóban –  Mi tagadás, ez az épületkomplexum már megszületésekor is belső vitákat generált az építészek körében

 

Szántó István
“Jómagam már több olyan, hajdan még élettel teli miskolci épületben jártam, ahol néhány évtizeddel később már igazi csernobili látvány fogadott.” Szántó István jegyzete.

A tapolcai Juno Szálló penészes padlószőnyegén hízott patkányok cikáztak, félelmetes látvány volt a szebb napokat látott táncparketten szétdobált korhadt, párnás székek és a körötte heverő törött palackok és poharak. Kísértetiesen ijesztő volt az időnként meglebbenő plüssfüggönyök suhogása. Átéltem ugyanezt a Kossuth és az Aranycsillag Szállodákban is. Barátom elbeszélése szerint hasonló élménye volt az elhagyatott Bató-ház irodáiban. Sok szobában máig az íróasztalokon hevernek a porosodó akták. A fiókos szekrények tetején egymást érik a felborogatott csuprok, poharak, mintha csak egy hirtelen jött tornádó űzte volna el a dolgozókat.

Hetente többször is elautózom vagy elsétálok a lábas ház alatt. A kocsiból is gyakran felnézek a kívülről olyan háromszintesre saccolt épületre. A talán évtiz edek óta üres, poros ablakai átláthatatlanok, soha semmi fényt, mozgást nem látni odafenn. Nemrégiben vettem észre, hogy a ház aljzatáról elriasztották a galambokat, s az óta már nem kell tapicskolnunk a fehéres guanóban.

Mi tagadás, ez az épületkomplexum már megszületésekor is belső vitákat generált az építészek körében. Egy olyan hierarchikus diktatúrában, amelyben minden beruházás tervéről a pártházban döntöttek, nem sok esélye maradt a 19. századból fennmaradt belvárosi ikonikus épületnek. Meggondolatlanul dózerolták el a Bató-házat, Eszter szobáját, amely a történelmi legenda ismeretében egy soha meg nem bocsátható vétek, s mi több, bűn volt. Ám kellett a hely egy, a kornak és a szocialista realizmus kiforratlan ízlésének megfelelő székháznak. Végül a hetvenes években a Korvin Ottó csak összefutott a Szentpáli utcával, a nyolcvanas évek elején elkészült az elsőre hídnak titulált lábas ház.

A kilencvenes évek végén és az ezredfordulón is végiglifteztem az épületet. Már akkoriban is kihaltnak tűntek a labirintusszerű folyosók, meglepett, hogy miközben kevés volt az iroda, ezt a belvárosi házat sosem sikerült benépesíteni. Emlékszem, az Észak-Magyarországból kivált Új Észak szerkesztősége is idefészkelte be magát. Néhányszor meglátogattam őket, hogy lebeszéljem Paulovics Ágoston barátomat, a kiadó vezetőjét, nem érdemes továbbaprítani a helyi média meglévő szegényes tortáját.

A héten ismét körbejártam az épületet, a múlt század feelingjére hajazó, csupa vas, fakilincses bejárat zárva volt. A szürke lift is alszik, előtte pedig lom és kacat árválkodik. Látszik az elhagyatottság.Félhivatalos információ, már három éve elkészültek a ház felújítási tervei, amelyben tiszteletben tartják az eredeti építészeti stílust. A covid-járvány miatt a tulajdonosi cégcsoport elhalasztotta a munkálatokat. Egyébként sem lesz egyszerű feladat, mivel a rekonstrukció idején sem korlátozható az alatta zajló forgalom.Ha felújítják, remélhetően szebb jövő vár a lábas házra.