SzántóGráf

Megjelent a Miskolci Naplóban – A pokoli torony helyett lett a Pátria

Korombéliek akkut nyavalyája a beteges nosztalgia.
Bezzeg mennyivel hangulatosabb volt az a csaknem középkori, egyszintes, boltíves
kapuval, ablakokkal teli ház,
amelyet a hetvenes évek elején
felrobbantottak. Itt, a Kossuth
utca és a Széchenyi utca sarkán, a mostani Pátria tömbház helyén működött egykor a
Székelykert fogadó, amelyet ki
tudja miért, az ötvenes években Béke étteremre kereszteltek. Mellette a legendás Rori,
azaz a Roráriusz cukrászda,
a Levendula drogéria és egy
barátságos fodrászműhely létezett. Az épület udvarában
pedig Miskolc első fotográfusának a műhelye üzemelt,
ahol mást sem hallottunk: itt
repül a kismadár…
Slapajként volt szerencsém
bejárni a szebb napokat látott ház minden zegét-zugát, s
ott voltam, amikor a Borsodi
Szénbánya Vállalat robbantómesterei a levegőbe röpítették
a csaknem méteres falvastagságú épületet. Mivel korábban naponta megfordultam
az utcában, rossz érzés volt
látni a szemem láttára megrogyott házat. Megtapsolták,
ünnepelték a vájárokat, akik
mesteri módon, szinte sebészi
pontossággal tüntették el az
ódon házat. Városunk egyik
patinás részletét, amely századokon át szemezett a Sötétkapuval és a Rákóczi-házzal.
Ne feledjük, ezután palánkkal vették körbe a grundot, és
csaknem egy évtized elteltével
adták át a Pátria-tömböt. Nem
kapkodták el. Ha megköveznek, akkor is kimondom, abban az időben érzékelhető volt
a megalománia. Ide ugyanis
eredetileg egy harmincszintes
toronyházat terveztek. Csak
a szerencsénknek és a pénzhiánynak köszönhető, ezt a projektet elvetették. Végül Rózsa
Sándor, az Északterv építésze
megtervezhette a belváros miliőjéhez nem illeszkedő, de a
pokolian magas házhoz képest
ideálisabb Pátria-tömböt.
Úgy hozta a sors, hogy sok jó
ismerősöm költözött oda akkoriban. Mindannyian elégedettek voltak a világos, szuper
komfortos lakásaikkal, kezdetben kifejezetten örültek,
hogy a lakószintek magasabbra kerültek, így nem szűrődött
fel hozzájuk a belváros zaja, a
villamosok csörömpölése. Ám
amikor kiderült, hogy kifelejtődött a lift, takarékosságból,
mert a tervezők csak a szolgáltatóház üzleteitől számították
az alapszintet, nagy volt a csalódottság. Végül összefogással
a kukatárolók és az egyéb helyiségek kiadásából, eladásából a ház oldalába húztak fel
egy úgymond tájidegen felvonót. Amely aztán hol működött, hol nem.
Akkoriban éppen az ottani
élelmiszeráruház volt az egyetlen bolt a belvárosban. Vezetői
külön pénztárat üzemeltettek
a hátsó raktárbejáratnál a prominens törzsvásárlóknak. Főleg, amikor csak itt vehettünk
banánt és mandarint.
Később Bécsben, a Mariahilfer strasszén láttam meg
ennek a háztömbnek a hasonmását. Ausztriában az
alsó szintet, amely itt máig
is átjáró, hangulatosan beépítették.

 

Mutattam a mintát az akkori építészeknek,
mindannyiuknak tetszett, de
fanyalogva hozzátették, egy
ilyen beruházás nálunk sosem térülne meg.
S mi van most ott? Apró
vitrines boltocskák, már soha
ki nem nyíló, poros kirakatú
üzletek. Elhagyatott, üres telefonfülke, és az utolsó biztos
pontnak számított postahivatal is feladta.
Mi lesz veled Pátriaház…

SZÁNTÓ ISTVÁN

Exit mobile version