SzántóGráf

Boci, boci tarka…- megjelent a Miskolci Naplóban – tudták, hamarabb megunnom, mint amennyi zajt elviselni képesek.

Sosem volt zongoránk. A mi
házunkban csak a földszinten
lakó Mihaleczék nagyszobájában terpeszkedett egy nagy, fekete Bösendorfer. Kedvemért
bármikor felnyitották, hogy
klimpírozzak egy kiadósat. Elviselték az értelmetlen pötyögésemet, tudták, hamarabb megunnom, mint amennyi zajt elviselni
képesek. Mihalecz néni sem volt
egy Fischer Annie, de a kedvemért leverte a Boci, boci tarkát
vagy kottából a Für Elise-t. Gyerekként belém rögzült, a pianínó
a nagy lakások, a gazdag családok elengedhetetlen kelléke.
Amúgy zenei hallás nélkül is
muzikális voltam. Drága apám
kedvéért mindig szólt a viharvert Orion rádiónk. A neki fontos, egymást követő hírek között
a csárdástól a cigányzenéig mindig szóltak az operett-melódiák.
Gramofonra soha nem futotta.
Énekhangom sosem volt,
Sóoki Pista bácsi is kirostált az
énekkarból. Viszont sokszor szerettem volna valamilyen egyszerű hangszeren játszani.
A hatvanas évekbeli rockzenehullám Cseke László tinédzser partijával végül mindanynyiunkat lázba hozott. A twist,
a rongylábas rángatózás, a dinamikus dallamok elsöpörték a
Reszket a hold a tó vízén táncdalok világát.
Gimnáziumi osztálytársam,
Dobos Feri Kormos Pistával magának barkácsolt elektromos gitárokat. Engem is elkapott a hév,
magamat is meggyőztem, dobos
leszek. Talán a Széchenyi utca 52.
szám alatt meg valahol a Csabai
kapuban, a Művész presszó mellett volt egy hangszerkereskedés.
Ezekben kerestem magamnak
való ütni valót. Talán kétezer forintért kaptam is egy feszes, disznóbőrös dobot két ütővel.
Autodidakta módon, minden ritmusérzék nélkül zsonglőrködtem az ütőkkel. Minden délben a tévé monoszkópja
alatt zengett a Koktélparti, ezt
próbáltam dobszólóval kísérni,
mígnem a közvetlen szomszédjaink besokalltak.
Ezzel persze nem ért véget a
zenei karrierem, barátaim már a
Deák téri erdőgazdaság nagytermében játszottak, s rám hárult
a menedzselés. Első felfedezettem Parzignát Évike volt, emlékszem, egy este hússzor énekelte
el Nancy Sinatra Sétáló csizmák
című számát. Nem tudtunk betelni a hangjával. Learattam a
dicsőséget, és hittem, hogy ez a
banda meg sem áll Liverpoolig és
a Beatleseket is lealázzák, vagy a
nyomdokain szárnyalnak. Helyben is olyan híre lett ennek a próbának, hogy egyre többen jelentkeztek nálam meghallgatásra.
Végül olyan koraérett disc jockey-ként a házibulik nélkülözhetetlen embere lettem. Nekem
volt először harminckilós, szovjet gyártmányú magnóm, amely
simán kenterbe verte az itthon
kapható Mambót és Teslát. Hatórás szalaggyűjteményemmel egy
reggelig tartó bulira is fel voltam
készülve. Fárasztó volt a szerkezet logisztikája és a folyamatos,
félóránkénti tekercscsere. Ezzel
viszont folyamatosan mentesültem a mindenkire kötelező italbeszolgáltatási kötelezettség alól.
Egyébként úgy bő negyedszázada, a szuper szintetizátorok megjelenésekor tört rám a
„kapuzárás előtti” muzikalitás
iránti vágy. Kővári Pista, énektanár barátom, aki egész életében luxushajókon szórakoztatta a nagyérdeműt, csak nekem
bekódolta a kedvenc slágereimet. Beszámozta a klaviatúrát,
hogy kellő gyakorlással akár az
O Sole Miot is lejátsszam. Önállóan. Majd mintha itt újra megrekedtem volna a zenei tudományokban.
Akik már utasként autóztak
velem, tanúsíthatják, a muzikalitás iránti rajongásom a régi.
Csupán alapvető változáson,
fejlődésen esett át. A dáridós
Bunyós Pista-féle melódiák kivesztek a repertoáromból. Helyére a harcias, katonai indulók és
az eredeti osztrák sramlilemezek
szüremlettek be.
Akiknek meg nem tetszenek,
választhatnak a színes, viaszos
füldugók közül. Mindig van ilyen
a kocsimban.

SZÁNTÓ ISTVÁN

Exit mobile version