Megesik, hogy magunkba fordulva próbáljuk megfejteni, mit
miért teszünk. Lélekbúvár nélkül. Így jöttem rá magamtól, különös és szokványos beidegződéseim részben genetikai örökség,
amelyek párosultak a múlt században végbement társadalmi
szocializációval.
Szüleim, családom a háborúból hazaérve egy teljesen kifosztott, vidéki házban kezdték újra
az életet édesanyám hernádvécsei romos ingatlanában. Emlékszem, az első miskolci lakásunkban, a Széchenyi utcán a
nagyszüleim leharcolt bútorai
között nőttem fel. Édesanyám
nem szívesen fogadta el a rokonok által felajánlott berendezési
tárgyakat. Nem büszkeségből,
hanem azért, mert mindenáron
egy kombinált szekrényt akart.
Minden vágya egy politúrozott,
vitrines és bárszekrénnyel kombinált szekrénysor volt.
Így aztán a hetvenes évek elejére a falábakon terpeszkedő,
első, nagyképernyős Horizont televíziónk már szépen belesimult
az akkori lakberendezési trend
miliőjébe. Édesanyám büszkesége, a domború hajlatú, félsötét,
politúros vitrin gyorsan megtelt aprócseprő nippekkel. Fájós
fogú, felkötött fejű kutyussal és
a Hollóházi Porcelángyár olcsóságaival. A velencei gondola és a
balatoni kagylóból kreált vitorlás
békében megfért egymás mellett.
Ám amíg ez a csoda megvalósult, sok víz lefolyt a Szinva
patakon.
A hetvenes években,
Miskolc belvárosában mindössze három bútorbolt volt. Bácsikám barátja, az öreg Barna
bácsi járatos volt az üzleti fortélyokban. Egy piroshasúért letelefonált a Baross Gábor utcai
nagy raktárba. A volt tüzérlaktanya valamikori istállóiban
hullámpapírral borítva adták ki a belvárosban kiszemelt
árut. A vitrines szekrények
kapósak voltak. Még a sifonér
hátát is fával és nem ócska farostlemezzel borítják. Mintha
ma lett volna, mamám szokása szerint egyszerre hármat is
kiszemelt, de nehezen döntött.
Többször levillamosoztunk a
raktárba, hogy elemlámpa fényénél vizsgáljuk át négyzetcentiméterenként, nincsen-e
valamilyen rejtett hibája a politúrozásnak. Végül az ottani
vezető is megelégelte a szőrszálhasogatást, válaszút elé állított
minket, ha nem kérjük, most
azonnal eladja az előjegyzésen szereplők valamelyikének.
Rohantam is a belvárosi bolt
pénztárába, hogy a blokkal
visszaszaladjak a raktárba.
Így aztán még aznap este két
kigyúrt erőember helyére állította a kombinált szekrényt. Ezeket a remekműveket még nem
a vevővel rakatták össze. Mamám egy órán át törölgette, s
maga tette helyére az elhúzható
üvegajtókat. Másnap már a bárszekrény is fényárban úszott. A
nippek meg csak úgy jöttek, gyarapodtak. Mögöttük képtartóban álltak a családi fotók, takarva a tükrös hátteret. Öregségére
aztán, haladva a lakberendezési
divattal, maga is elfelejtette ezt a
bútort, a sok költözködés során
csak a benne felgyülemlett csecsebecsék maradtak meg, túlélve
mindannyiunkat.
Sosem jutott eszünkbe a szelektálás, még mamámnak sem.
Hiszen egyenként elmesélhetem,
melyik honnan, kitől, mikor került hozzánk. A három óvatos
kis majom vagy a sok-sok elefántocska örökre velünk lesz. Szívem csavarodna meg, ha kidobnák. Nem is az én gondom lesz.
Már csak azért is, mert így
nőttünk fel, megszoktuk, mindennek ára van, és nem minden
kapható, amire éppen szükségünk lehet. Ha elromlott a Trabant kilincse, azonnal három
újat vettünk, ha éppen volt raktáron. Csavart, szöget lefutott
gumit nem dobtunk ki. Egyszer
csak jók lesznek valamire alapon. Most értem meg, micsoda
nehéz volt mamámnak a választás, ha tehette volna, nem
adta volna alább két egyforma
szekrénynél. Nehéz volt rálelni,
így ha már van, akár spájzolhattunk is volna még egyet….
SZÁNTÓ ISTVÁN
