Kimúltak az újságosstandok – megjelent a Miskolci Naplóban -papíros olvasnivaló már inkább csak a szupermarketek pénztárközeli standjain láthatók

Újságot írni, szerkeszteni  igazán nem nehéz. Ám eladni már művészet. Biztosan
tudom, hajdan Miskolc belvárosában, a Villanyrendőrnél
három újságosstand nézett
egymással farkasszemet.
Még a századfordulón is
biznisz volt az újságárusítás.
Mára tele a város elhagyatott pavilonokkal, ha jól számolom, már csak a Centrum
Áruház előttiben van élet. Papíros olvasnivaló már inkább
csak a szupermarketek pénztárközeli standjain láthatók.
Aktív koromban szombatonként lejártam a forgalmasabb
újságosbódékat. A Búza térieket, az aluljáróban megbúvót
és gyakran a városháza előttit
is meglestem. Mit össze nem
vitatkoztam az eladókkal,
hogy aztán egymás keblére
borulva kölcsönösen elnézést
kérhessünk. Nem álcáztam
magam, így aztán amikor kiszúrtak, a Déli Hírlapon elterülő Észak-Magyarországot
letették.
Igazi piaci harc folyt az olvasókért és a hirdetőkért.
Számos országos médium létezett, ám Borsod megyében
csak kettő helyi újság küzdött.
A terjesztésben teljes volt a
Magyar Posta monopóliuma,
és minden valamirevaló lapkiadó rajtuk kérte számon a
hasra ütéssel készült eladási tervek teljesítését. Röstellem, de sok hétvégén telefonon
panaszkodtam a postaigazgatónak, Kertész Pista barátomnak vagy Marosváriné Icukának, hogy fejjel lefelé
vagy fordítva tették ki a Délit
valahol. Az sem volt ínyemre,
ha gyorsan eladták, elfogyott
a lap, mert akkor keveselltem
a megrendelési számot.

Elhagyatott…

Nehéz volt a kedvemre tenni, de egy biztos, sajtónapokon, évente egyszer, hálás
köszönetet rebegtünk egymásnak, mert mindannyian tudtuk, látótávolságban van a
papírmentes médiavilág. Meg
vannak számlálva a napjaink.
Nehéz volt a váltás már akkor is, amikor a kopogós Erika
írógépemet sutba kellett dobni. Korántsem volt egyszerű s
veszélytelen, amikor a nyomdában, lapzárta előtt a gépi
szedőnek a forró ólomba kellett diktálni a lemaradt képaláírást.
Az igazi kihívás viszont
mára érett be, hogy az értelmes vagy az agyament információk, a jó és a rossz hírek a
megfogantatással egy időben
az erre szomjazók telefonján,
laptopján azonnal olvashatók. S ha akarjuk, ki ne lenne
rá kíváncsi, máris mérhetjük
az érdeklődők, a kattintások
számát.


Vajon mi lehet ma a lapterjesztők által létrehozott, szép
fantázianevű MATESZ-szel.
Ez a vállalkozás abból élt,
hogy a kiadók által befizetett
tagdíjakból negyedévenként
közölte a napi és a hetilapok
eladási példányszámát. Ehhez természetesen szöveges
értékelést is kaptunk. Máig
is tudom, az előfizetések számának alakulása a lakosság
életszínvonal-romlásának az
egyik legérzékenyebb mutatója. Ha a gyereknek új cipő
kell, vagy nő a kölcsöntörlesztés, miről mondunk le először,
természetesen az újságelőfizetésről.
Azok a kiadók, amelyek
nem érezték magukat elég izmosnak a piacon, nem méretkeztek, vagy mégis, de kellő
plusz tagdíjjal kompenzálhatták a gyengeségüket. Jómagam sokáig hezitáltam, míg
aztán bevállaltuk ezt a feleslegesnek tetsző tagságot. Muszájból, mert ennek a kimutatásnak az alapján kezdték
osztogatni az állami hirdetéseket, mi pedig e szerint kalibráltuk a tarifát.
Mígnem egyszer azt álmodtam, volna ennek a versenynek még egyszerűbb értékelési rendje is. Felvetettem, mi
lenne, ha az eladott példányszám alapján befizetett forgalmi adóból számolnánk
vissza az eredményt. Ötletemmel nem arattam osztatlan sikert, ahogy mondani szokás, a
kanál is megállt a levegőben.
Végül ez lett a szövetségben az
első és utolsó felszólalásom…
SZÁNTÓ ISTVÁN