Visszatérő rémálmom, ma
még nem hívtam fel Édesanyámat. Verejtékezve ébredek. Keserves a reggeli eszmélés, szomorú a megkönnyebbülés,
hiszen csaknem tíz éve elhagyott. Míg élt, elvárta, nekem
is fontos volt, hogy naponta
legalább háromszor vagy még
többször is beszéljünk. A fekete,
tárcsás bakelit, majd a piros és
fehér készülék húszméteres vezetékkel, később a mobil főszerepet kapott az életünkben.
Összetartó ereje volt a lassan
fogyatkozó családunknak.
Míg hiányzott a lakásunkból
a telefon, hetente egyszer elballagtunk a főpostára, és vártunk
az interurbán kapcsolásra. Akár
órákat is, míg szóltak, hogy bemehetünk valamelyik fülkébe.
Mamám az utolsó másodpercig
lebeszélte az engedélyezett és előre kifizetett 5 percet a Pesten élő
húgával. Majd elköszönni sem
maradt ideje, bontották a vonalat. Az ötvenes évek vége felé
megtörtént a csoda. Juhász Pista
bácsi, postai főfelügyelő, családi
barátunk seperc alatt köttette be
a nikkelkrómtárcsás telefonunkat. Számunkat, az első 13-044-
et, soha nem felejtem el, gyakran
játszom meg a lottón.
Pista bácsi évtizedes barátom
lett. Nemrégiben megfejtettem
jövedelmező üzletének titkát.
Miközben 8-10 évet is kellett
várni egy bekötésre, az állam
biztonságára veszélyes elemeknek tálcán kínálták a telefont.
Ennél egyszerűbben nem is lehetett volna füllel tartani a gyanús
személyeket. Vonalfelügyelőként
a zsebéből mindig kilógott az
az irigyelt, tárcsával kombinált
kagyló, benne volt az igényléseket elbíráló bizottságban.
Mázlim volt osztálytársaimmal, Jávor Zolival, Straub Sanyival, Jobbágy Gyuszival és
Komlossy Attilával, ezen egyeztettük a házi feladatot. Még
nem volt időmérés, 60 fillérért
korlátlanul cseveghettünk. Fővonalunk volt, így ezzel a maratoni távrecsegéssel senkit nem
blokkoltunk. Aki nem tudná, a
fő- és az ikervonal közötti különbség óriási volt. A tapolcai
házunkban volt egy ilyen osztozkodós vonalunk, végül kikutattuk egymást. Gyakran kellett
személyesen is figyelmeztetni,
ideje lenne helyére rakni a kézi
beszélőt.
Mamámnak a telefon nem luxus volt, létszükséglet, számára
az életünk része, talán ennek is
köszönhető, magam is erőteljes
természetességgel vonzódtam a
távolba beszélő kütyükhöz. Arra
is ügyelt, milyen stílusú, formájú, anyagú legyen a telefonasztalka. Emlékszem, a neki tetszőt
Pacher lakatosmester kovácsolta
a Régi posta utcai műhelyében.
Máig őrzöm, csak az üvegét cseréltem ki párszor.
Mesélte édesanyám, a háború előtt Hernádvécsén olyan,
a régi filmekből ismert kurblis
herkentyűjük volt. Faluhelyeken a postáskisasszony, a község legjobban informált lakója
kötötte össze a hívókat, és ki állta volna meg, hogy ne hallgassa
ki a diskurzust.
A huncutság nem új találmány, édesanyám elárulta,
némi szívesség fejében hajlandó volt a postáskisasszony
a félrekapcsolásra. Mondjuk
a báró fiával bármikor összehozott egy téves kapcsolást,
amelynek a végén egy órán át
fülelhetett a postás.
A héten fordult a kocka. Mamám hívhatott álmomban. Recsegett, rossz volt a vonal, túlvilági, képes hangos. Mire párás
szemmel magamhoz tértem,
nem emlékeztem, mit is mondott. Talán megint szememre hányta, nem kerestem. Vagy
elsírhatta, oda a piros kockás
irkája. Abba írta a rokonok,
barátnői számát. Ebből mizújsozott, amikor csak tehette. Mígnem egy nap, túl a 90. életévén
nekem telefonálta meg, a lista végére ért, nincs már kit hívogatni.
Az utolsó szám is kicseng, de
nem veszik fel.
Utoljára Cinkné
Ilonka is itt hagyta…
