SzántóGráf

Családi ezüstnek hittem – megjelent a Miskolci Naplóban – elég bosszúsan magam vertem szét egy baltával

Nagyapámék egyetlen háborús öröksége egy jó két méter magas, velencei tükrös asztal volt. Apró hibával. Bal felső
sarkába, a hosszant elnyúló
apró repedés mentén valaki
egy színektől hemzsegő rózsaágat pingált. Az ébenfa asztal
lábai teli voltak gyöngyház berakásokkal és aranyozott cirádákkal. Gyerekként szerettem
ezeket a díszítéseket kapargatni, ám később, ezt a szebb
napokat is megért asztalt a
családi ezüst kategóriájába
soroltam. Majd amikor 1970
őszén eljött a költözködés ideje,
kiderült, a Vászonfehérítő utcai másfél szobás panelbe már
az ajtón át sem jutnánk ezzel.
Sokáig házaltam, ajánlottam az Aranycsillag szállodának, a színháznak, de nem
olyan időket éltünk, hogy egy
velencei tükörért vagy egy fél
szobát beborító kristálycsillárért bárki is pénzt adott volna.
Így aztán a tükrös micsodát
elég bosszúsan magam vertem szét egy baltával a házbéli
szomszédok nagy ámulatára.
Míg jómagam az elkeseredettségem, dühöm az udvaron levezettem, drága mamám a
kiürítés előtt lévő emeleti lakásunkban sírt. Fura egy feje
tetejére állt világot éltünk.
Miskolcon mindössze két bútorbolt volt egymással szemben
a Széchenyi utcán, de nem volt
keletje az antik garnitúráknak.
Az egyik a régi Bató-ház alatt,
a másik pedig ezzel szemben,
a mostani BOKIK-székház helyén volt. Persze az igazi raktáruk az egér- és patkányfuttató
Baross Gábor utcai tüzérlaktanyában kapott helyet. A főutcai
bolt melletti Beloiannisz – ma
már Szentpály utca – sarkán
egymást érték a stráfkocsik, ezzel szállították a bútorokat. A
Barkas kisteherautóknak még
nyoma sem volt. A házgyári lakások átadásának idején csak
a fuvarszervezőjük strázsált a
lócitromos út mellett. Különben máskor a kocsisok a bakon szunyókáltak, míg a pacik
a nyakukon lógó abrakos szatyrokból pótolták a zöld üzemanyagot.
Ismertem az összes, örök borostás, tetovált karú hórukkembert, zömében börtönben
kigyúrtak, akik úgy viselték a
gurtnit, mint az anyakönyvvezetők a nemzetiszínű szalagot.
Mesélték, napi két fuvar után
már csak valamelyik Búza téri
csehóban keressem őket. Sárosi Pali barátom memóriájában
megbízhatunk, szerinte 1976
tavaszán adták át az első Domus Áruházat. Az első igazgató Horváth Rezső volt, majd őt
követte Fórizs Sándor és Kiss
Gyula, csupa iparcikkes dolgozók. Idáig tudtam követni.
A kétszintes, korszerű épület
igazi bemutatóterem volt, de
lényeges változás nem történt
az eladási technikában. Maradtak az előjegyzések, mint
az autó vagy a színes tévék vásárlásakor. Haladás volt, hogy
itt viszont már nem a hullámpapírt kellett leszaggatni, hogy
megnézhessük, mit is vennénk.
Itt akár le is heveredhettünk a
kiválasztott ágyra, kinyithattuk a szekrényeket, s leméregethettük a garnitúrát. Így már
könnyebb volt kiböjtölni azt
a három-négy hónapot, amíg
haza is vihettük a szerzeményünket. Hogy mi lehetett az
oka ennek a körülményes ellátásnak? A nagyüzemek exportra termeltek, s többnyire
egy- egy börtön mellé települtek és rabokkal dolgoztattak.
Egy akkori igazgató mesélte,
néhány fiókban találtak sittről
indított leveleket és bejegyzéseket, amelyben a rab büszkélkedett a keze munkájával.
Miután a Domus látogatottsága, forgalma egy új, frekventált városrészt teremtett, egy
önbizalommal teli iparos hirdetésekkel terítette be a környék kerítéseit. Képekkel illusztrálta, kínálatában méretre
készített sezlonok is kaphatók.
A nagyiék örökségéből ilyenem
is volt, cserélhető fejtámlával.
A költözéskor ez is áldozatul
esett a hirtelen beviharzó varia- és csőbútoros modernizációnak. Ha nosztalgiázom,
esküszöm, hogy az enyémnek,
annak a csíkos, rolóvászon borítású dikónak spirituális képessége volt. Soha annyi szépet nem álmodtam, mint ezen,
öröké sajnálom. De ez is a velencei tükör sorsára jutott.
SZÁNTÓ ISTVÁN

Exit mobile version