Választások előtt mindig is
nőtt a szerkesztőség látogatottsága. Jöttek a telefonok,
a baráti hívások, hogy ez
vagy az a szimpatikus politikus tiszteletét tenné nálunk,
a Déli Hírlapnál. S ha már
erre van dolga, szívesen ad
egy interjút is, bármiről, csak
a kérdéseket küldjük el előre.
Hadd készüljön fel.
Volt, aki csak úgy váratlanul megjelent, sokan mások
sleppel érkeztek. Ha előtte
fél nappal már a kormányőrség dakszlija is szimatolt az
íróasztalok és a szekrények
környékén, akkor egy nagyon fontos embert vártunk.
Most is azt mondom, ennek
a rendőrségi kutyusnak volt a
legnagyobb sikere, kollégáim
csupa finomsággal próbálták
kínálgatni, de hiába. Gépiesen szaglászott tovább, fejét
elfordítva jelezte, szolgálatban nem barátkozhat.
Jut eszembe, még egy külügyminiszter is megtisztelt a
látogatásával. S míg mi olyanokról faggattuk, amelyeket még a verőemberek sem
szedtek volna ki belőle, kísérője, az akkori polgármester,
tágas igazgatói szobám elődjeimtől megörökölt szekrényeiben kutakodott. Ki mert
volna rászólni, hogy nem illik az ilyesmi. S mivel magam
se tudtam, mit is rejtegetett
ezekben az elődöm, különösebben nem zavart a felfedező munkája.
Másnap viszont meglepett
a csoportkép, ami az újságban megjelent. Vendégeimmel a behemót íróasztalom
körül pózolunk, még a 32 csatornás, piros nagy telefonom
is látszik, amelynél soha nem
sikerült eltalálnom, hívásnál
mikor melyik kapcsolóját kell
lenyomnom.
Szuper felvétel, Jakubik
Laci barátom exponálta, aki
másnap reggel elsőként jelentkezett nálam a még nyomdafesték-illatú Déli Hírlappal.
Mutatta, bekarikázta, hogy
a képen kitetszik az asztalom
bal sarkában Lenin aranyozott gipszszobra. Ott szemez
mindannyiunkkal.
Nézem a naptáram, 1994
őszét írtuk. Az ilyen személyes malőröket nem verjük
nagydobra. Azonnal. Ma
már megtehetem. Kiderítettem, hogy 1969 –ben, amikor
megalakult a Déli Hírlap, természetes volt, hogy a főszerkesztő íróasztalára költözzön
egy ilyen szobrocska. Nem
volt drága, általában minden papírüzletben olcsón kínálták. Az enyémet a vendégem bányászta elő a szekrény
mélyéről, s gondolta, a nagy
felfordulásban senki nem veszi észre, hogy Lenin visszalopózik régi helyére. Igaza volt,
nekem sem tűnt fel, hiszen
még másnap is ott terpeszkedett. Akkor vettem kézbe először és felfedeztem rajta azokat a repedéseket, amelyeket
a korábbi 30 év során szedett
össze. Megesett ugyanis, hogy
az éppen aktuális vezető dühében – ha éppen nem látták
– verte a földhöz, ezt hajította
utánunk, ha kedve tartotta.
Engem sosem talált el.
Emlékszem, azon nyomban visszaköltöztettem a
szekrénybe. Ki nem dobhattam, ebben a világban soha
nem tudni, mit hoz a holnap,
de már a tegnap is kétséges.
Lásd Horthyt, már kereshetjük szobrának a talapzatot.
Mindez arról jutott eszembe, hogy a régiségvásár egyik
legismertebb lomisa vasárnap megtalálta Leninemet a
garázsom legmélyebb zugában. Megörült neki, elárulta,
nagy a keletje, igaz, ha volna egy Horthy, a dupláját is
megadná érte. Végül beérte
Leninnel, én meg gazdagabb
lettem egy ötezressel. Talált
pénz.
SZÁNTÓ ISTVÁN
