Pedáloznom kell, ha újságíró akarok lenni. A főnök feldobja a témákat, az idősebb
kollégák kedvükre válogathatnak, az újdondász nem
mazsolázhat. Egy elsőoldalas lírai riport kell fotókkal
a bányásznapra, olyan szénporos arcú vájárokkal, akik
szívlapáttal rakodják a csilléket, és kedvemért elmondják:
nincsen jobb dolguk, mint a
mélyben dolgozni.
Ágotha Tibor fotós kollégám a pokolba kíván. Szerkesztői ukáz, sok lenti kép
kell, hogy kiválaszthassa a
legjobbat. Nincs visszaút, az
öltözőben ránézésre kapjuk
a gumicsizmát, a meleg alsót, inget és a bányászruhát
fejlámpával. Életemben először és utoljára tekerek kapcát zokni helyett.
A kas megrémiszt, visszafordulnék, ha nem szégyellném, egyszerre legalább tízen
szorongunk a sötét ketrecben.
A sisak felfogja a fejünkre
mindenhonnan csurgó vizet,
s az a két-három perc, míg
szilárd talajt érünk, maga az
örökkévalóság. Leérve tudom
meg, a következő járat felfelé
négy óra múlva várható. Bevallom, ha rajtam múlik, az
első kassal mennék vissza ebből az ablaktalan világból.
Molnár Ede barátom nálam négy évvel fiatalabb,
1974-ben határozza el, a katonaság helyett a bányát választja. Akkoriban nősült,
építkezésbe kezd, így búcsút
mond a Vasgyárnak és minden előképzettség nélkül kiköt a lyukói bányában. Meséli, mindössze néhány napos
szoktatás után, rövid bejárást követően szó szerint bedobják a mélybe. Jó fizikumú fiatalember, gyakorlott,
edzett könnyűbúvárként
bírja a megpróbáltatást. Rövid idő múlva elővájásra kerül, látja, amint felszerelik
a nyugatnémet gyártmányú
frontvájót. Maga is tevékenyen asszisztál a méteres darabokban lecihölt monstrum
összeszerelésében. Annak
idején magam is láttam ezt
a csodaberendezést, amelynek a forgókése úgy faragta
a szénfalat, hogy öröm volt
nézni. Hiszen egy sújtóléges
bányában robbantgatni nem
egy életbiztosítás.
Ede meséli, ehhez a géphez
Lengyelországból importált
hosszú futószalagon szállították a fekete gyémántot a
csillékhez. Emlékezete szerint a nagy, csapóajtókkal
teli vájatok legalább négy
kilométerre nyúltak el a város alatt. A végpontja éppen
a Szent Anna-templom alatt
lehetett. Hogy miért kellett
az a sok légajtó, amelyen alig
tudtam átverekedni a fotós
kollégámmal, Ede magyarázza el: ezek akadályozzák
meg, hogy a friss levegő ne
keveredjen az elhasználttal.
Amelyet Perecesen egy kürtőn át préseltek ki.
Barátom csak a szépre emlékszik. Mondja, ha újrakezdhetné, ismét a bányában kötne ki. Számára az a mélyben
eltöltött több mint negyed évszázad minden veszély és kockázat ellenére csodálatos volt.
Bányamentőként gyakran
volt ügyeletben Berentén.
Ede idejében még szeptember elseje volt a bányásznap,
a rendszerváltás után viszszatértek a decemberi Borbála-napra. Amikor még csak
Lyukóban több mint kétezer
vájár dolgozott, minden bányásznap valóságos hetedhét
országra szóló majális volt.
Ilyenkor fizették ki a hűségjutalmat, kormányrendelet
írta elő, hogy a bányásztelepüléseken semmiből ne legyen
hiány. Ilyenkor elegendő volt
a kínálat motorkerékpárból
és a sör sem hiányozhatott a
boltokból.
Ede már régen nyugdíjas.
Szerencsefia, nyom nélkül
vészelte át a földalatti nehéz
munkát. Igaz, sajog néha a
dereka, de nálamnál fürgébben kapja fel szuszogás nélkül a 25 literes szódás ballont.
Úgy tartja, a csalántea a legjobb gyógyír a fájó ízületre, de
a csalánnal való csapkodás
még hatásosabb. A bányáról már ritkán álmodik, de a
kapca helyes feltekerését máig
sem felejtette el.
Nem úgy, mint jómagam,
aki sosem tanultam. Nekem
akkor, azon a reggelen az
öltözőben senki nem mutatta meg, miként kell a lábra
simítani. Így aztán alig egy
kilométeres kúszás-mászás
után a kapca úgy feltörte a
talpamat, hogy vérben úszott
a lábam. Sántán, bicegve értem vissza a szerkesztőségbe. Kollégám nívódíjas képei
is elnyerték a szerkesztő tetszését, talán valamelyiken
még Ede is a kamerába mosolyog…
SZÁNTÓ ISTVÁN
