Napi kötelességem a kutyasétáltatás. Általában  kora délelőtt letudom, mi más tehetnék hiszen Edison már fél nyolc tájban az ágyamnál őrködik. Orrával böködi a cípőmet, a nadrágomat jelezve, ideje lenne össze szedni magam mert neki szükségletei vannak. Mondják még ötven év és némi apró gén módosítással a a kutyusokkal kommunikálhatunk. Esküszöm megvárnám, jó lenne megérni, de esélyem sincs. Egyikönknek sem.  Sebaj, Edisonnal egyébként sem lenne könnyű a reggeli egyezkedés ha még a csaholáson, s a nyűszítésen kívül még le is teremtene a kötelező sétája kikövetelésekor.  Egyébként azért kedvelem, szeretem mert ő az egyetlen aki sosem felesel vissza és nem röstelli kimutatni nem annyira önzetlenül van oda értem. Amikor semmi gondja sem pisilni, sem kakilnia nem kell és inkább szunyokálna  akkor úgy néz át rajtam mint az ablaküvegen. Ja és Pesten fotóztam egy budai kutyafutató mellett ezeket a képeket.  Bizonyára nálunk is elkelne néhány ilyen figyelmeztető jelzés. Nekem már évek óta szinte zsebemben van egy két nejlonzacsi, sosem tudom mikor lesz rá szükség. Gyakram megesik, hogy szívem szerint hátrahagynám a bozótosba termett barnás apróságot, de sosem tudni ki figyel, ki fotózza le a hanyagságom így azán teszem a dolgomat. Eltakarítjuk Edison biologia lábanyomát….