A tavaszi szünetben addig
bóklásztunk a Szinva-parti MÉH vállalat rozsdatemetőjében, míg felfedeztünk egy
viharvert Topolinót. Szerelem
volt első látásra. Varga Rudi
barátommal többször is körbejártuk. Gondoltuk, hipphopp kipofozzuk, s a lila ködben már azt is elképzeltük,
hogy ezzel az olasz kiskocsival
guruljuk körbe a Balatont, és
tapadnak ránk a csajok. Két
hét múlva, mire visszamentünk egy négyméteres gurtnival, hogy hazahúzzuk, addigra már nyoma sem volt a
kisautónak. Bizonyára örökre elnyelte a vasolvasztó üstje.
Máig is fájlalom.
Nem sokan tudják, az igazi gépjárművekre szakosodott bontók csak a nyolcvanas évek elején alakultak ki.
Előtte minden mágnesezhető
fémet a vastelepre vittek. Idő
kellett, míg eljutottunk addig
a gazdagságig, hogy az autók
ne csak „végelgyengülésben”
múljanak ki.
A hetvenes évek végétől már
nemcsak a totálkáros roncsokat szedték szét, hanem a végelgyengülésben kimúlt autókat is itt adták le. Jómagam
sok ilyen nyugati és hazai telepet bebarangoltam, valamennyi egy kincsesbánya volt
abban az időben, amikor akadozott a szocialista gyártású
járművek alkatrészellátása.
Egy lepukkant, forgalomból
távozó Skoda vagy Zsiguli donorként az utolsó gömbcsapszegig elkelt. Új életre kelt.
Jelenleg egy hivatalos bontó
van a környéken, közel a Sajó-parthoz, a Besenyői úton.
Béres Mária, a telep vezetője elégedetlen a forgalommal.
Annak ellenére, hogy akik
szabadulnának a forgalomból kivont kocsijuktól, hivatalosan máshol nem nagyon
kapnak igazolást a súlyadó
törléséhez.
Mint ismeretes, a hazai gépjárműállomány átlagéletkora
14 év, és folyamatosan öregszik. Ez annak a következménye, hogy az egyre dráguló új
autópiac hiába nő, egyre többen importálnak használt
nyugati márkákat. Közben
megszűnőben van a magyar
rendszámú kocsik keleti országokba való kivitele.
Városunk egyetlen bontójában tudatos boncolás, feldolgozás zajlik. Szétválogatják a még újrahasznosítható
alkatrészeket, karosszériaelemet, majd ezek típusonként szortírozva várják a feltámadást.
Az alváz-, a motorszám
és a forgalmi engedély szentháromsága mindig is fontos
volt. Ha ezektől nem tudunk
egységesen, a rendeletek szerinti hivatalos formában
megszabadulni, sosem szabadulunk meg a járműtartás
járulékaitól.
Emlékszem a fordítottjára
is. Úgy a hetvenes évek vége
felé a Miskolci Ingatlankezelő Vállalat igazgatója, Légrádi Géza barátom megpróbált
túljárni az egyetlen, új autókat forgalmazó Merkúr Vállalat eszén. Gondolta, nem várja
ki az öt esztendőt, míg teljesítik a megrendelését. Egyszerűen megvásárolta egy Trabant
összes alkatrészét a kasznitól a kerekekig. Úgy gondolta,
IKEA-módra összerakja, majd
levizsgáztatja. Magam is láttam a csináld magad kocsit,
amelyet kényszerűségből sokáig őrzött a garázsában, mivel nem tudta levizsgáztatni. Megjegyzem, így derült ki,
hogy az egyébként készen 46
ezer forintért vesztegetett Trabant alkatrészenként még 30
ezerbe sem került.
Végül Géza elmondása szerint a KPM, az akkori közlekedési hatóság vezetője, Tőzsér István nem kegyelmezett.
Nem engedték a jármű levizsgáztatását azzal az indoklással, hogy nem akarnak kiskaput nyitni a sufniban készülő
járműgyártásnak. Kellett vásárolni egy totálkáros roncsot,
és annak a dokumentációjával, amolyan szívátültetéssel
csak sikerült rá rendszámot
varázsolni. Az alkatrészek beszerzése, összerakása fél évbe
telt, ám hat esztendő múlt el a
forgalomba helyezésig.
Jut eszembe, mégiscsak jól
jártunk, hogy a Topolinót elvitték az orrunk elől…
SZÁNTÓ ISTVÁN
