Expedíció a szomszédba – megjelent a Miskolci Naplóban – Misa kalasnyikovval vágott utat

Misa, az ukrán határőr a záhonyi túloldalon csak úgy, hétköznapi szimpátiából beült a szerkesztőségi Passat hátsó ülésére, s a nyakában csüngő Kalasnyikov csövét hanyagul kitolta az ablakon. Az előttünk három sávban álló benzin- és cigarettacsempészek autói egymáshoz tapadva húzódtak félre. Dudálnom, villognom sem kellett. Esküszöm, soha nem élveztem ennyire a vezetést. Ezzel a mutatvánnyal rendre olyan három-négy órás kényszerű várakozást úsztunk meg. Azon a hídon, amelyen nemrégiben még a Vörös Hadsereg katonái masíroztak haza.

Jómagam az ezredforduló után, havonta egyszer-kétszer hivatalból jártam meg Kárpátalját Ungvártól Munkácsig. A 2010 – es években úgy döntött a kiadó osztrák tulajdonosa, hogy Románia után Ukrajnában is lapokat alapítanak. Mivel korábban még Záhony környékén sem jártam, előítéletekkel és szorongással, de nagy érdeklődéssel szálltam be ebbe az expedícióba. Minden alkalommal úgy éreztem, egy amolyan különleges időutazásban részesülök. Míg nem sikerült kijárnunk az állami szolgálati útlevelet, így akár fél napot is rostokolhattunk minden magyarázat nélkül az ukrán oldalon. A legtöbbször, csupán azért, mert Kijevben elromlott a központi számítógép. Vagy azért, mert mielőtt egyenként megkaptuk volna az úgynevezett” ruhatári jegyet”, máig sem tudom mire szolgáltak ezek a biléták, megkérdezték, hová kihez és minek megyünk.

Elsőre a kiadó vásárolt egy magyar-ukrán, amolyan szuper infóra hajazó reklámújságot. Jól ment a biznisz, szerény haszonnal, de sebaj mert a menedzsment perspektivikusan távlatokban gondolkodott. Megismerve az ottani közlekedési viszonyokat eldöntöttem, vállalom a mindenkori sofőr szerepét. Még akkor is, amikor az autópályán egy békésen baktató csacsifogattal találtuk szembe magunkat. S, hogy az Uzsgorod és Munkács közötti pályán egymást érték a zebrák, meg sem lepődtünk. A bolgár gyártmányú, vízi pisztolyra emlékeztető, traffipaxos rendőrök folyamatosan bepróbálkoztak. Majd miután kiderült, hogy nem hiába tanultunk nyolc évig oroszul, a magyar címeres útlevéllel simán kibeszéltük magunkat.

Egyszer aztán eljött az ideje, hogy egy olyan független napilapot vegyünk vagy alapítsunk, amelyet már Nagyváradon is kiadtak. Ellátogattunk egy lepusztult nyomdába és egy ötvenes éveket megidéző redakcióba, ahol éppen hetente megjelenő magazint szerkesztettek. A kollégák nagyon megörültek nekünk, talán azt gondolták, számukra most betoppant a Kánaán. Mivel egy napilapban gondolkodtunk, bejártunk néhány, a miskolci avasinál nagyobb méretű lakótelepet, felderítve, miként oldjuk meg a kézbesítést. Először azzal szembesültünk, hogy errefelé ismeretlenek a postaládák. Előnyben részesítik az ajtókba vájt rekeszeket. Ezek zöme is be volt deszkázva, hogy ne illanjon el a meleg. Különös látvány voltak az erkélyeken kitüremkedő kályhacsövek, amelyek jelezték, nem nagyon számíthatnak a folyamatos távhő-szolgáltatásra. Sőt az is kiderült, szomszédunkban a kézbesítési nehézségek és a nagy távolságok miatt a napilapon heti kétszeri megjelenés értendő. A regnáló újságok általában egy-egy politikushoz fűződnek és ingyenesek. Azt is megsúgták, hogy ezeknek a szerkesztőire senki nem kötne életbiztosítást.

Ennyi fontos információ birtokában az osztrák tulajdonos tapintatosan csak annyi mondott, megfontolják a terjeszkedést. A helyi hetilap főszerkesztője nem adta fel, kikötötte, neki kell egy szolgálati autó, s meghívott minket egy útszéli pecsenyesütődébe, ahol rögtön kiderült, mindannyian nagyon bereggeliztünk. Nem vagyunk éhesek, csak a szemünk kopog.

Egyébként máig is nosztalgiával gondolok ezekre a kiruccanásokra. Gyuri, az ottani reklámújság szerkesztője a háború kitörésekor családostól haza menekült, Magyarországra. Vajon Misával mi lehet, él-e még vagy a frontra vezényelték?

Emlékszem, még a legapróbb ajándékot sem fogadta el. Minden átkelés után szpászíbát mondtam. Nincs mit válaszolta- válaszolta magyarul.