Úgy kaptatunk az Avas tetejére, mintha űznének. Lihegve bukdácsolunk egyszerre több százan a töredezett félrecsúszott
lépcsőkön. Egy szuszra talán sosem sikerül senkinek feljutni. Nagy ritkán meg állunk, mintha csak bámészkodnánk.
Van is mit, túl a Latabár család sírboltján még van élet a borházakban. Száll, a bográcsos füstje mindenütt poharaznak.
A derűs, párában úszó város délelőtti panorámája megragadó. Különös látvány ez a felfelé hömpölygő tömeg. 1963. augusztus 20. Avatják a kilátót, amely akarva akaratlanul
Miskolc jelképe lesz. S mi mindannyian egy irányba loholunk az átadásra, a nemzetiszínű szalag átvágására. Gyorsan felérünk, mégis legalább két óránkba telik mire feljutunk a tűhegyes tévétorony felső tálcájára. A presszó ma zárva az egyszerű halandók előtt, ott legfelül javában tart a protokoll fogadás.
Manapság magamban már ritkán jutok fel. Ám ha mes?sziről
jött vendégem van, nem ússzák meg a madártávlatú városnézést. Bár röstellem az építmény félévszázados elhanyagoltságát, terelem a figyelmet az öreges belvárosra.
A templomos, tornyos részekre. Arra, amelyet nekem így is úgy is életre-halálra szeretnem kell, arra, amelyet az elhívatott városépítészek meghagytak nekünk. Míg vendégeim gyönyörködnek körbepásztázom
a környezetet. Apám aligha ismerne rá.
A téli vasárnaponként ide vonszoljuk, húzzuk fel a szánkót.
Nyaranta itt háborúzunk az osztálytársakkal. Behúzódunk
a százméterenként elszórt betonbunkerekbe és kilesünk a lőréseken. Látjuk a földön kúszó mászó ellenséget bátrak, hősök vagyunk csak a riadtan brekegő, pattogó békák űznek ki a biztonságot nyújtó erődítményből. Később ugyanitt
randizok mikor kivel s megismerem az összes kerti padot, amelyen olyan csillagot választunk, amilyet csak akarunk. A tálcáról hátrasandítok, le a mélybe ott ahol most az üres parkoló tátong. A szabadtéri Panorámasöröző már csak az emlékeimben él. Harsog a zene – nincs decibeles sorompó –Zsolcától Diósgyőrig zsong a ritmus. Magam is az aszfaltos parkettra merészkedek, ki is venné észre, hogy sosem jártam az öreg Guttmann tánciskolájába. Nem is ez a lényeg. A cél, hogy lendületből kipörögjünk az árnyak lombok irányába. Oda ahol a páros árnyak már egybefonódnak a holdfényben.
A kilátó csúcsán antennaerdő. Már régen nem illúzióromboló.
Megszokjuk. Sokszor hallom magától, ezt a miskolci tornyot, barátom, Sugár András a Westel legendás vezérigazgatója
hajdanán, mint szerelő mérnök sokszor megmászta. Varázslatos a magasban a fényárban úszó város fölött lengedezve
antennákat hangolni. Bennem már ennek a puszta gondolata is felkelti a tériszonyt.
A többet zárva, mint nyitva presszórész is emlékeket ébreszt. Horváth Kálmán rádiós kollégám egyenes adásban közvetíti, innen a Ki tud többet Miskolcról? vetélkedőt. Kön?nyű
a dolgunk, kinézünk, s mint a digitális táblán alattunk, köröttünk a kérdés. Hol is van a város legrégibb óratornya. Még mint diák, ezzel leszek második.
A jelkép halódik. Gazdát keres a rendszerváltásban. Kinek kell kilátó, kinek kell egy betonmonstrum, ami nem fialja, a pénzt csak emészti. Szerencséje van, itt fészkel a távközlés,
a műsorszórás egyik legfontosabb centruma. Stratégiai pont. Sárai Jánosnak az emődi aranykezű mindent tudó és mindenhez értő mesternek köszönhetem – egyszer bejutok a televíziós műsorszórás szentélyébe. Oda abba a földalatti rendszerbe ahol egyetlen kattintással kapcsolgatják a televíziós
adásokat. Lent élet van, a kilátó tálcáin ritkán lézeng egy-egy kíváncsiskodó.
Gyakrabban kellene felsétálnunk a toronyba. Hallgatni, belehallgatni
a lentről felszüremlő morajlásba. Tekintetünkkel, szemünkkel körbesimogatni a várost. A mi Miskolcunkat. Még akkor is, ha elment a kedvünk az előre, s messzelátástól.
