ujkelet.live

Elija Cohen soha nem fogja elfelejteni a terrorista gonosz mosolyát, aki betört a „halál óvóhelyre”, hogy Gázába hurcolja. „Majdnem 30 ember volt egy kis térben, ahol több tucat gránát robbant fel” – mesélte a Ynet hírportál szerint.

A 27 éves Elija a Supernova fesztiválról menekülve keresett menedéket az óvóhelyen. Négy férfit raboltak el onnan a terroristák: Hirsch Goldberg-Polint, Or Levyt, Alon Ohelt és Eliját. Goldberg-Polint meggyilkolták tavaly szeptemberben, Elija és Or februárban szabadultak a fogságából, Alon pedig még mindig fogságban van.

,,Aner Sapiro, a hős a bejáratnál állt, én bent voltam, a holttestek alá temetve. Miután megsebesült, rájöttem, hogy ebből semmi jó nem fog kisülni. Amikor a terroristák bejöttek az óvóhelyre, biztos voltam benne, hogy mindenkit lelőnek. Lehunytam a szemem. Amikor kinyitottam, láttam, hogy egy terrorista nyúl felém.”

„Embereket húztak el az útból, hogy kivigyenek onnan” – folytatta. „A terrorista mosolya egy felejthetetlen pillanat. Nem értem, hogyan léphet be egy emberi lény, testtel és lélekkel, ebbe a ketrecbe mosolyogva és fényképezgetve, látva, hogy az emberek milyen állapotban vannak, minden csupa vér és testrészek. Amit azon a napon átéltünk, azt életem végéig magammal viszem. Eleinte, a fogságban, sok rémálmom volt róla. Úgy riadtam fel, mintha fejbe lőttek volna. A testem borzalmas traumát szenvedett el.”

Innentől kezdve 505 napig tartó utazás kezdődött az állandó éhség, megaláztatás és félelem poklában. Magában foglalta a gázai rejtekhely bombázását, egy sikertelen szökési kísérletet, valamint azt, hogy fegyveres fogva tartói előtt állt, akik készen álltak, hogy lelőjék, ha a hadsereg közeledik.

Ma, valamivel több mint 70 nappal a Hamász fogságából való szabadulása után, Elija új utat keres – rákos gyerekekkel önkénteskedik, búvárkodik, arról álmodik, hogy saját gyermekei lesznek menyasszonyával, Ziv Abouddal, és fontolgatja, hogy pszichológiát tanul.

„A mostani Elija csak élni akar.”

Közben elhalasztja a lábában lévő lőtt seb kezelését, amely az óvóhely óta kíséri. „Ott csipesszel vették ki belőlem a golyót és összevarrták, aztán injekcióval altattak el” – mesélte. „Fizikailag még mindig sérült vagyok, és műtétre van szükségem, de most nincs kedvem kórházban feküdni, ezért halogatom. Egyáltalán nincsenek szalagok a vállamban, állandóan kificamodik, még alvás közben is. Magam teszem helyre. A térdeimmel és a hallásommal is gondok vannak.”

„Azon a napon, amikor kivették belőlem a golyót, bejelentették, hogy bombázni fogják a helyet, és egy földalatti szintre vittek minket. Az egész ház összeomlott, semmi sem maradt belőle. Ez volt az első napunk Gázában.”

A bombázások lehetőséget adtak Elijának a menekülésre is. „Ismét valaki bejelentette, hogy bombázni fognak, mire azok, akik őriztek minket, pánikba estek és magunkra hagytak minket. Ránéztem a velem lévő túszokra, akiknek még a nevüket sem tudtam, és azt mondtam nekik: ‘Szökjünk el, mit gondoltok?’ Nevezhetjük ösztönnek, talán megérzésnek. És így kezdtünk el futni az utcán.”

A szökési kísérlet sikertelen volt, mivel egy gázai fiatal elkapta őket, aki zsidóként azonosította őket. „Az őrzőnk megtalálta a helyet, és elkezdett vele dulakodni, végül elrejtett minket egy boltban. „A bombázások folytatódtak, visszatértünk a házba, és két hónapig a romokon aludtunk. Állandóan bombáztak ott, minden csak robbant, repült, összeomlott. A háznak már nem voltak falai, ezért levittek minket egy alagútba egy mecseten keresztül. A Gázában töltött első pillanattól kezdve azon tűnődtem, mikor kerülünk oda. Az alagútban legalábbis jobban védettnek éreztem magam. Ez volt az egyetlen vigasz – tudod, hogy nem fogsz meghalni egy beléd csapódó rakétától.”

Elija szerint azonban az alagútban minden eddiginél jobban ki volt téve fogvatartói kegyetlenségének. „Fontos tudni mindenekelőtt azt, hogy Gázában mindenki támogatja ezt a dolgot, a saját szememmel láttam – a gyerekek reggel táskával mennek iskolába, délben pedig fegyveres táskákat visznek magukkal. Ami a terroristákat illeti, tudod, hogy a terrorista gyűlöl téged, de mégsem ölhet meg, erre játszol. Verések, átkozódások, zaklatások voltak. Számukra mindannyian katonák voltunk. Beszélnek a sérülésekről és a láncokról, és ez nehéz, de számomra a legrosszabb az éhség volt. El sem tudom mondani, milyen nehéz volt az éhezés, mintha hónapokig jom kippur lett volna, amikor az egyetlen étkezés egy pita volt, amin négyen osztoztunk meg. Víz is alig volt.”

„Mindeközben a terroristák zaklatnak, kérdéseket tesznek fel, gúnyolnak: ‘Mikor mész haza?’, ‘Gilad Salit öt évig volt itt, van időd’. Nevetnek rajtad. Őrült harc, küzdelem percről percre. Miután megeszel egy darab pitát, el sem hiszed, hogy már túl vagy az étkezéseden, és hogy ezen holnap is át kell esned, meg holnapután is.”

És fizikai erőszak is előfordult. „Egyszer felhívták a terroristát, és közölték vele, hogy a családja meghalt egy bombázásban. Belépett a szobába, és mindennek neki esett, ami mozgott. A 91. napon újabb nehéz pillanat történt. Először is, a terroristák azt mondták nekünk, hogy az izraeli hadsereg túszokat próbál kimenteni, és ha elérnek ide, megölnek minket, majd kimennek harcolni. Azon a napon kimentem a mosdóba és hánytam, mert előző nap a kukából hoztak nekünk ételt, és rosszul éreztem magam. Alig tudtam járni, és a lábaim meg voltak kötve. Visszafelé menet robbanást hallottam, az egész alagút megremegett. Minden darabokra robbant, vízvezetékek gurultak, áramszünet volt. A terroristák, akik már mellényben voltak és mindennel felszerelkezve, fegyvereiket ránk szegezték. Tisztában vagy vele, hogy a parancsra várnak, hogy megöljenek minket. Egymásra néztünk, és azt mondtuk: ‘Meglehet, hogy itt a vége.’ Azt mondtam, hát, sikerült túlélnem három hónapot, és aminek meg kell történie, az megtörténik, ez volt végig az én narratívám.”

,,Több tucat jó barátot vesztettem el, köztük a legjobb barátomat is. És mégis azt mondtam – van egy anyám, egy apám és három testvérem. Kint várnak rám, küzdenek a visszatérésemért, pedig nem tudtam a harcról. Tudtam, hogy ha Ziv élne, ha csak a legkisebb mértékben is, valószínűleg felgyújtaná a Fehér Házat vagy valami hasonlót tenne. Erős maradtam értük, az utolsó csepp véremig.”

,,Amikor elengedtek minket, rájöttem, hogy mindent filmeznek, és egy ‘V’ betűt formáltam a kezemmel. A terroristák fütyültek, dühösek lettek, és megragadták a kezem, attól tartva, hogy csinálok valamit a színpadon. Abban a pillanatban féltek tőlem – és én győztem.”

https://anchor.fm/s/51fceecc/podcast/rss

The post Szökési kísérlet a fogságból: „A terroristák pánikba estek, én pedig szaladtam az utcán” first appeared on Új Kelet Live.