Avi/ujkelet.live
A háború 610. napja: Négy hónappal ezelőtt tért vissza a fogságból, emberi csontvázként, 44 kilót nyomva. Eli Sarabi a héten a 12-es csatorna riporterének, Keren Martzianonak nyilatkozva először fedett fel részleteket a túszok közötti, ételért folytatott harcokról az alagutakban, a veszteségről és az elnyomásról – és a meghozott döntéséről: Visszatérni az életbe és új családot alapítani.
Sarabit Be’eri kibucból hurcolták Gázába 2023. október 7-én. A Hamász betört az otthonába, majd felgyújtották a házát. Feleségét, Lianne-t és két lányukat, a 16 éves Noiját és a 13 éves Jahelt meggyilkolták, akárcsak a család kutyáját. Testvérét, Joszit szintén elrabolták a terroristák, az Izraeli Védelmi Erők szerint megölték a fogságban, holtteste Gázában van.
,,Minden nap sétálok, megpróbálom a reggelt egy-másfél órás sétával kezdeni a tengeren. Feltölt. Minden reggel egy óra a tengeren, és minden másodpercet élvezek – tényleg jól érzem magam. Jól érzem magam. Boldog vagyok” – meséli Sarabi.
Ugye tudod, hogy ez az utolsó, amire bárki is számítana, hogy hallja tőled?
Hogy boldog vagyok?
Igen.
Boldog vagyok. Teljes életet élek. Liane és a lányok emléke szép emlék. Az emlékük minden nap elkísér.
Utoljára a szabadulás pillanatában láttunk – egy emberi csontváz, a holokauszt-túlélőkhöz hasonlító. Kezdhetjük valami optimistábbal, és mondhatjuk, hogy jobban nézel ki?
Jobban nézek ki, jobban érzem magam. Négy hónap alatt 16 kilót híztam. Ez rengeteg.
Hány kiló voltál, amikor hazatértél?
44 kiló. És ez azután volt, hogy tíz napig jól ettünk.
Szinte semmi izomtömeg? Nincs zsírtömeg?
Nulla zsírszázalék, ez az, ami igazán megdöbbentette a táplálkozási szakértőt, még soha nem látott ilyet, szinte semmi izomtömeg. Azóta a többsége visszatért, ennyi, elég.
Nem akarsz még hízni?
Ennyi, vége. Nem leszek többé mackós.
Hogy hat rád a fogság a mindennapokban?
Leginkább hálában nyilatkozik meg azért, amim most van, hogy én választhatok.
Bevillanások, rémálmok vannak?
Nincsenek bevillanások, nincsenek rémálmok. Nincs igazán poszttraumás stressz szindrómám, még egy kicsit se.
Mivel magyarázod ezt?
Még a pszichológusaink sem [tudják]… azt mondják, még mindig tanulmányozzák az esetünket. Még nem láttak ilyen súlyos traumával járó eseteket. Pedig én tényleg többszörös traumán mentem keresztül: Mind a fogság, mind a feleségem és a lányaim hatalmas nagy vesztesége miatt. Ez olyan valami, amit nem tudnak megmagyarázni. Nem számít, milyen erős a csapás, bármilyen helyzetben megtörténhet, és egyértelmű, hogy ebben az esetben a csapás őrülten nagy, elképzelhetetlen, és én ezzel a veszteséggel és ezzel a gyásszal fogok élni életem minden pillanatában – de az élet mellett, nem pedig helyette.
Nem vagyok pszichológus, de véleményem szerint két dolog közül választhatsz: vagy ez a legnagyobb elfojtás, ami létezik, vagy te vagy a legerősebb ember a világon.
Egyik sem vagyok. Még ha van is elfojtás, az jó dolog, ez egy védekező mechanizmus, ami védi a pszichénket, ez jó. Nagyon, nagyon kötődöm – kötődöm a veszteségemhez, megértem, minden nap megküzdök vele, sírok miatta, bizonyos pillanatokban elszomorít, de ennyi.
Ilyen mértékben? Valamiféle precedens vagy?
Nem tudom, mi vagyok, de én Eli Sarabi vagyok, és nem szabadna semmilyen szuperképességet tulajdonítani nekem.
Térjünk vissza egy pillanatra október 7-re. Sikerült megértened mostanra, miért gyilkolták meg Liane-t és a lányokat, és miért nem rabolták el őket?
A látvány, amire emlékszem, az az, hogy nagyon-nagyon nagy félelem uralkodik a házban, de mind az őrök, mind Liane és a lányok részéről nyugalom tapasztalható. Nincs hisztéria, nincs sírás, nyugodt állapotban hagytam őket hátra. És a teljes fogság alatt, 491 napig, az a forgatókönyv járt a fejemben, hogy azzal a döntéssel, hogy nem harcoltunk ellenük, sikerrel jártunk, és így megőriztem Lian és a lányok biztonságát. Amikor visszatértem és hallottam, hogy öt perccel az elrablásom után meggyilkolták őket, nem értettem a helyzetet, és válaszokat követeltem.
Az otthonommal kapcsolatos nyomozás szerint 11 óra körül értek hozzánk, és 10:30-kor parancsot kaptak Gázából, egy Gázán belüli zászlóaljparancsnoktól, aki azt állította, hogy már nincsenek házak valamint autók, és mostantól csak 40 év alatti férfiakat hozhatnak, mindenki mást pedig megölhetnek.
Aztán rájössz, hogy ha egy órával, fél órával korábban jöttek volna hozzánk, akkor van rá esély, hogy elrabolták volna Liane-t és a lányokat, vagy hagyták volna őket – fél óra kérdése, ennyi a különbség ebben a sorsban, és szörnyű, de ez egy olyan válasz, ami nekem elég.
A dolog pozitív oldalát szeretném nézni – szerencsére nem mondták el, mert ez volt a ‘miértem’, és ez tartotta ott bennem a lelket, hogy visszatérek hozzájuk. Ha egy pillanatig is biztosan tudtam volna, hogy valami történt velük, az valószínűleg rossz hatással lett volna a túlélési képességemre.
Van egy rész a könyvedben, ahol azt mondod a srácoknak: ‘Keressünk minden nap végén valami jót, ami történt.’ Ugye tisztában vagy vele, hogy ez mennyire abszurd?
Nem. Ez a legnyilvánvalóbb és legtermészetesebb helyzet, aminek ott történnie kellett velünk, ami reményt és erőt adott nekünk.
Mint külső szemlélő, aki ezt olvassa, mi jó történhetne ma a fogságban?
Rengeteg forrás van, amiből erőt meríthetsz, mert ez azt jelenti, hogy jó úton haladunk a túlélés felé.
Milyen jó dolog van a fogságban?
Édes teát kapni, hirtelen van cukor. Kapsz még egy negyed pitát, ez azt jelenti, hogy aznap további néhány kalóriát fogyasztottunk, szóval túléljük. Ha ugyanaz a személy, aki tegnap megalázott, már nincs az alagútban, tavozik. Halljuk, ahogy távozik, elbúcsúzik a többiektől – és ez nagy boldogsággal tölt el. És egy hét múlva eljön a mosakodás napja.
Szóval jó dolog arra a napra gondolni?
Világos. Egy hét múlva megtörténik.
Olyan dologról beszélsz, amiről nem sokat beszélnek. Sok súrlódás és vita volt köztetek – négyen voltatok az alagútban, együtt voltál Alon Ohellel, Elija Cohennel és Or Levyvel. Te voltál a legidősebb, és elég sok súrlódás, sőt, veszekedés is előfordult.
Volt. Mindenképpen voltak súrlódások, viták és nehéz helyzetek az éhség, a félelem miatt, hogy nem éljük túl – és ez néha nemkívánatos viselkedéshez vezet.
Leginkább az étel kapcsán?
Leginkább az ételről volt szó – természetesen az az erőforrás, amelyet legalábbis te a túlélés szempontjából legkedvezőbbnek érzékelsz. Minden egyes morzsától, ami a szádba kerül, jobban érzed magad, és a jövőben is jobb lesz, szóval az ösztönöm az súgta, hogy a túlélést tekintve egyformák az esélyek.
Aztán visszatértél Izraelbe, és megtudtad, hogy Liane-t és a lányokat meggyilkolták.
Ez egy nagyon-nagyon nehéz pillanat volt. Anélkül, hogy konkrétan elmondták volna, pontosan tisztában voltam vele, mi történt. Abban a pillanatban, amikor a szociális munkás azt mondta, hogy ‘Osznat és anya majd elmondják’, egyértelművé válik, hogy nem kell semmit sem elmondani, egyértelmű, hogy megtörtént a legrosszabb – ugyanaz a forgatókönyv, amiről azt mondtad, hogy kicsi az esélye – megtörtént, ráadásul a legnagyobb csapással. És mégis tudtam, hogy a családom vár rám – anya, Osznat, Saron és Hila, mert Josziról (a haláláról) két nappal korábban hallottam. Látni akartam őket, megölelni őket, erőt meríteni belőlük, meg akartam mutatni nekik, hogy jól vagyok, hogy már nem vagyok plakát.
Most nagyon intellektuális módon írod le, kicsit négy hónap távlatából – egy egész ország itt ült és remegett, hogy mi fog történni, ha megtudod.
Mielőtt az élet folytatódna, el kell jutnod a mélypontra. A mélypont ebben a tekintetben a sírokhoz való eljutást jelenti, az összekapcsolódást, és úgy sírni, mint még soha.
Mondasz nekik valami?
Állandóan. Elmesélem nekik, mit csinálok most. Biztos vagyok benne, hogy büszkék lennének rám (közben letöröl egy könnycseppet). Igen, ezek nagyon-nagyon jó pillanatok velük – mesélek nekik, együtt sírok velük, olyan zenéket játszok le, amiket szeretnek. Minden nap elkísérnek, de mosolyogva emlékszem rájuk – nem emlékszem más képre, csak hármójuk mosolyára. Biztos vagyok benne, hogy ha látnak valamit, nagyon-nagyon büszkék. Ez nagyon sokat jelent. A lányok nagyon aktívak, nagyon társaságkedvelők voltak. Hétvégente én voltam a sofőrjük, és elvittem őket minden buliba, a közeli mosávokba és kibucokba.
Minden tinédzser szülő állandóan panaszkodik erre, és ez kapcsolódik ahhoz, hogy azt mondod, arányosan kell venni a dolgokat, mennyire vágysz arra, hogy újra taxisofőr lehess?
Hajlandó lennék 24/7-ben a taxisofőrjük lenni.
Megint próbálok valami pszichológiai magyarázatot találni – lehet, hogy most valahogy újra az apaság jön elő belőled azzal, ahogy aggódsz Alon Ohelért?
Megígértük egymásnak, hogy ott leszünk egymásnak. Nem csak én adtam valamit, én is sokat kaptam Alontól. Ez erőt adott, és segített túlélni, és minden bizonnyal kárpótlásul szolgált azért, hogy abban a pillanatban elszakítottak a lányaimtól, de Alon ugyanúgy ott volt mellettem, és nem nyugszom, amíg vissza nem tér a családjához – várom, hogy rengeteg mindent csinálhassunk Alonnal, amit megígértünk, megígértem, hogy megtanítom sábátkor halat készíteni, marokkói halat, és megígértem neki, hogy együtt sütünk challat, együtt készítünk matbuchát, és együtt búvárkodunk a világ minden táján. Megcsináljuk, csak szabadon kell engedjék.
Kudarcérzés, hogy még nincs itt?
„Nyilván, nyilván. A pszichológusom túlélő bűntudatként határozta meg – most először van ez Lianne és a lányok kapcsán, ahogy amiatt is, hogy miért én maradtam életben, és nem a testvérem, Joszi, és Alon Ohel miatt is – miért én szabadultam ki, ő pedig nem. És most mindent megteszek, hogy továbbra is tudatában legyenek annak, hogy Alon ott van 55 másikkal együtt, haza kell juttatni őket a családjukhoz, és akkor kigyógyulhatunk ebből a traumából.
Szerinted Izrael állam mindent megtesz a túszok hazahozataláért?
Nagyon remélem, hogy mindent megtesz. Biztos vagyok benne, hogy a miniszterelnök politikai krízis miatt nem köti meg az alkut.
Úgy érted, ha egy kevésbé jobboldali vagy kevésbé szélsőséges kormány lenne, akkor már lenne egy megállapodás?
Nincs kétségem afelől, hogy lenne. Nekünk négyünknek nem volt kétségünk efelől, még akkor sem, amikor 50 méterrel a föld alatt alagutakban voltunk, pontosan erről beszéltünk – ha más politikai formáció lenne, már rég kikerültünk volna. Kimondtuk, világos számunkra, és még világosabb számunkra, most, hogy kijöttünk.
Ez egy szörnyű felismerés.
Igaz, de valós.
Találkoztál a miniszterelnökkel?
Nem.
Elmondanád ezt neki szemtől szemben?
Természetesen.
És miért nem találkoztatok még?
Valószínűleg nincs ideje.
Trumppal találkoztál.
Találkoztam Trumppal, találkoztam Keir Starmerrel, voltam az ENSZ Biztonsági Tanácsában, találkoztam sok nagykövettel.
Hogyan magyarázod ezt? A világ összes vezetőjével találkoztál, és a miniszterelnöknek még mindig nem volt ideje találkozni veled?
Nagyon elfoglalt, egy háborút kell irányítania.
És amikor Becalel Szmotrich azt mondja: A lakosság többsége nem akar megállapodást?
Ha Szmotrich úgy gondolja, hogy Izrael népéből ilyen sokan támogatják, akkor írjon ki népszavazást. Kész vagyok megbirkózni bármilyen eredménnyel.
De a döntéshozók majd eljönnek és megmondják – pontosan azért, mert ismered a határvidéket, és az évekig tartó csörtéket, valamint annak október 7-i kicsúcsosodását, meg kell értened, hogy a Hamászt le kell győzni.
A Hamászt le kell győzni, a Hamászt más módon, máskor is le lehet győzni. Izrael elég erős ehhez. A prioritási sorrend borzasztóan, borzasztóan, borzasztóan világos, számomra egyértelmű: először is, hozzanak vissza mindenkit, és csak ezután foglalkozzanak Izrael állam összes nehézségével és biztonsági fenyegetésével, és úgy tűnik számomra, hogy a Hamász most gyengébb, mint valaha, Gáza pedig összetörtebb, mint valaha.
Szinte minden nap sírtak – a matracukba, a párnáikba sírtak. Frusztráltak, kétségbeesettek, a legrosszabb rémálmukban sem hitték, hogy ez a háború idáig fog tartani. Minden egyes szakaszban, ahol egy politikai megállapodás felé közeledtek, amely véget vethet ennek az egésznek, extázisban voltak.
Ahogy kiszálltál a helikopterből, megkérdezték, be akarod-e takarni magad a zászlóval –, azt mondtad: ‘Persze.’ Ez talán a legemlékezetesebb képed.
Számomra ez volt a legtermészetesebb és legtisztább cselekedet, amikor kiszálltam a helikopterből. Nem gondoltam arra, hogy mit fogok tenni abban a pillanatban, és hogyan fogadják. Vársz, szörnyen, szörnyen hiányzik számodra az izraeliség
Politika? Látsz rá esélyt?
Soha.
Biztos?
Igen.
A 2. fejezet, egy új kapcsolat, valami olyasmi, ami…
Biztos lesz. Szeretem az életet, kötődöm az emberekhez, szeretek. Többnyire progresszív vagyok.
Féltem feltenni neked ezt a kérdést, és te meg válaszoltad.
Ez a legvilágosabb, legegyszerűbb és legtermészetesebb kérdése. És a válasz is az rá.
https://anchor.fm/s/51fceecc/podcast/rss
The post Eli Sarabi: Fél óra, ennyin múlt a családom sorsa first appeared on Új Kelet Live.
