„Ez év vé­gé­vel az orosz egyál­ta­lán nem lesz meg­ver­ve, az el­len­ség ki­tű­nően ve­rek­szik, ha­di­anyag­gal, éle­lem­mel bő­ven el van lát­va, úgy­hogy vé­le­mé­nyem sze­rint jö­vő­re sem­mi­vel sem lesz gyen­gébb, mint idén, sőt!”. Nem, ezeket a sorokat nem a negyedik éve tomboló ukrajnai háborúval kapcsolatban írták le – bár megtehették volna ezt akár tegnap is, nem lenne benne semmi túlzás. Mindez Horthy István kormányzóhelyettes véleménye volt a második világháborúban, a keleti fronton, a szovjet Vörös Hadsereggel harcolva.

A FEOL három évvel ezelőtt helyszíni riportot készített a portugáliai Estorilban és Lisszabonban, az angol temetőben. Jártunk Horthy Miklós kormányzó házánál, ahol emigrációban töltött éveiben lakott, illetve felkerestük a sírját, ahonnan aztán földi maradványait hazaszállították a kenderesi családi kriptába. Az idős kormányzó utolsó napjait azonban lehetetlen megértenünk az előzmények nélkül. Az egyik hatalmas, örökre kiheverhetetlen csapást István fiának elvesztése jelentette. A férfinak, a hazafinak, akinek a Fejér vármegyei Csókakőn is avattak szobrot: hírportálunk természetesen annak idején arról az eseményről is beszámolt.

Hor­thy Ist­vánról nem csak az utókor emlékezik meg mindenféle legendákat szőve életének fordulatai köré, már a világháború idején rejtélyes volt a megítélése. A tény az, hogy 1942. au­gusz­tus 20-án haj­nal­ban a kormányzóhelyettes és kí­sé­rő­je géppárt alkotva fel­szállt az ilovsz­ko­jei repülőtérről, hogy csat­la­koz­zon egy felderítő gép­hez és elkísérje azt a frontvonal fölé. Felszállás után Horthy István egy szűk for­du­ló­ba kez­dett, a V.421 jel­zé­sű Hé­ja gép azonban végzetes du­gó­hú­zó­ba esett és 5 óra 7 perc­kor a föld­nek csa­pó­dott. A pilóta, az ország második vezetője azonnal meghalt. A kommunista történetírók fejében persze később kárörvendő, cinikus sejtetések fogalmazódtak meg az ittasságáról – szerintük lehetett volna rá oka, hiszen István napja volt –, de a legerősebben az a gyanú maradt ébren, hogy ismert németellenes meggyőződése miatt a Gestapo ügynökei felszállás előtt megpiszkálták a repülőgépét. Nekünk fontosabb, miként emlékezett vissza a történtekre egy székesfehérvári szemtanú.

– A második világháború első évében, februárban vonultam be katonának a nyíregyházi repülőtérre – mondta nyolcvanhét évesen Baranyai László. – Mivel vasas szakmám volt, fegyvermester iskolába kerültem Székesfehérvárra. Az egy év letöltése után Ungvárra, egy közelfelderítő századhoz rendeltek: azzal az alakulattal érkeztem először a keleti frontra. Csupán néhány hónapig tartott a harctéri szolgálat, és előbb ismét Ungvárra, majd Székesfehérvárra vezényeltek vissza fegyver- és bombakiképző szakelőadónak.

A napra pontos dátumra évtizedek elteltével már nem emlékezett vissza Baranyai László. Valamikor 1942 májusának végén hívatta őt a parancsnoka és közölte vele, hogy az alakulatnak főfegyvermestert kell küldenie a kolozsvári vadászrepülőkhöz. „Ha a haza úgy kívánja, boldogan megyek”, jelentette ki Baranyai László, és mivel ő már járt a fronton, ismét útnak indították kelet felé. Csak évekkel később tudta meg, hogy akadt a beosztásra egy másik jelölt is, egy fiatal, nős katona. Őt a harctérre nem vitték el, de mégsem élte meg a fegyverek elcsendesedését: a háború vége felé bombatámadás áldozata lett idehaza. Baranyai László júniusban érkezett meg Kolozsvárra, ahol már nagy volt a készülődés. Néhány nap múlva megjöttek a vonatok, és elindultak a frontra. Az első állomásuk Kurszk volt.

– Ott találkoztam először Horthy István főhadnagy úrral. Egy előre elkészített faházban volt a szállása, és az ablaka mellett mi, szakaszvezetők adtuk az őrséget. Egy esetben beszélgetést hallgattam végig: akkor derült ki, hogy a faházat a front mozgása miatt rövidesen el kell hagyni. Henyei hadnagy megkérdezte Horthy Istvánt: „Pista, ezek után hol fogunk mi lakni?” Erre azt a választ kapta, hogy „Ott alszol majd velem a sátorban, mint a többi katona”. Igen tetszett nekem ez a bajtársiasság. Láttam, hogy Horthy István, a kormányzó fia nem fennhéjázó ember.

A nyár gyorsan elmúlt, sok volt a harci repülés, mindenki tette a kötelességét. Horthy Istvánnak is volt már huszonöt bevetése, és Baranyai László emlékei szerint Szabó László tábornok, aki egyben a védelmezője volt, nem akarta, hogy tovább repüljön. De a kormányzóhelyettes makacsul folytatta a veszélyes küldetéseket.

– Bátor ember volt. Nemegyszer hallottam a kísérőjétől, Nemeslaki Zoltán őrmestertől, hogy mindig igen mélyen ráment a páncélosokra. Azon a szomorú reggelen is együtt szálltak fel. Át szándékoztak repülni tőlünk egy másik repülőtérre, hogy kísérjék a felderítőket. A reptér felett köröztek, amikor a főhadnagy úr gépe a földnek csapódott. A Héja különben fejnehéz volt, és abban az időben helyeztek el egy páncéllemezt az ülés mögé, hogy védjék a pilótát. Talán ez is közrejátszott a balesetnél. Ettől kezdve igen szomorú lett a század hangulata.

Néhány szerencsés társával együtt Baranyai László is szabadságot kapott, hazautazhatott két hétre, 1942 októberének végén érkezett vissza a frontra. Télen csak nagyon nehezen tudtak a repülőgépek felszállni, külön melegíteni kellett a mozgó alkatrészeket, hogy működni tudjon a Héja. Fagyos burgonya, szárított káposzta és sárgaborsó volt a menü, néha kaptak egy kis marhahúst is. Rövidesen a hat darab üzemképes gépüket útnak indították hazafelé.

– Mi még maradtunk egy rövid ideig. Egyik éjszaka békésen pihentünk a bunkerben, amikor bejött a napos, és kiabált, hogy ébresztő, be vagyunk kerítve! Önként jelentkezőket kerestek, hogy a frontról be lehessen hozni a sebesülteket. Mint rangidős összeírtam a szükséges létszámot és indultunk. Egy faluban foglaltunk tüzelőállást, nálam volt a nehézgéppuska, de a fagyban nem működött. Amikor megérkeztek a T-34-es harckocsik, visszavonultunk a tábor felé. Ott már nagy volt a zűrzavar, mindenki kapkodva pakolt, az élelmet pedig a parancs szerint meg kellett semmisíteni. Ötszáz kiló császárhús, sok finom burgonya és kétszázötven liter pálinka veszett oda. Az egyik pálinkáshordót én vertem széjjel… A németek három páncélost küldtek a kiszabadításunkra, ők nyitottak utat. Valamivel később észrevettem, hogy valami kerek van egy kis templom falának támasztva. Egy hatalmas sajt volt, amit a németek hagytak el, és már készültünk megrohamozni, amikor egy öreg főtörzs az élelmezők közül a birtokába vette, és a részünket apránként kaptuk meg. Később nagyon sok embert mentett meg az a sajt az éhenhalástól. Mellettünk vitték a német sebesülteket, miközben aknázták az utat.  Akkor láttam életem legszörnyűbb jelenetét. Egy német szánkóban szállítottak vagy tíz sérültet, mellette legalább kétszer annyian kapaszkodtak a szán oldalába, utánuk a tartalék lovak vonszolták magukat. A szánkó telitalálatot kapott: borzasztó volt a látvány, a fákon csüngtek az emberi és az állati maradványok. Ezek után nem mertünk az úton menni, inkább a félméteres hóban vergődtünk tovább.

Az idős férfi beszámolt róla, hogy a magyar légierő megmaradt részlegét Csukás Kálmán vezérkari alezredes irányította hazafelé. Autóval haladt, és amikor rálőttek, ő kiszállt a járműből és viszonozta a tüzet. Azonban a túlerő lekaszabolta a sofőrjével együtt. Mire Baranyai László melléje ért, már fagyott volt a teste.

– Én vettem le a vállapját, és messze eldobtam, hogy ne tudja az ellenség, ki volt. Pár éve olvastam, hogy katonái gránáttal sírt ástak és úgy temették el. Ez egy igazi kacsa. Ha a katonának van gránátja, azt nem sírásásra használja, de különben is: a talaj 70-80 centiméter mélységig le volt fagyva, mit csinál egy, vagy akár több gránát? Szóval ott maradt a havon az alezredes úr, akár, mint a többi hősi halott. Harkov felé vonultunk tovább, sok hideg éjszakát gyalogoltunk végig. A németek ismét segítettek, lánctalpas gépkocsik jöttek értünk a város felől. Harkovban aztán négyen kaptunk egy komisz kenyeret, amit baltával vágtunk szét, ráhúztuk a szurony végére és tűz mellett melegítettük, hogy ehető legyen. Néhány nap múlva vagonok érkeztek és útnak indítottak minket Kolozsvárra, mert leváltották az alakulatot. Az első magyarországi vasútállomáson édesanyák és édesapák várták a katonafiúkat, de bizony nagyon sokan hiányoztak a századból. A bátyám és az öcsém is ott nyugszik valahol Oroszországban.

Baranyai László 1943-ban került vissza székesfehérvári alakulatához, akkor már őrmesteri rangjelzést viselt és a leendő fegyvermesterek kiképzésében vett részt. Amikor közeledett a front, nyugat felé vonultak, de a fogságot ő sem kerülhette el: 1945 áprilisától 1948 májusáig tartott a rabsága, ám neki sikerült élve hazajutnia a hadifogolytáborból. Sok tízezer esküjéhez hű, hazáját rajongva szerető magyar katona ezt soha nem tehette meg.