A Tisza Párt megígérte, hogy nyilvánosságra hozzák az „ügynökaktákat” vagy „ügynöklistákat”. E követelés egyszerű, népszerű és – Magyar Péter politikai stílusához hűen – érzelmileg telített. Csak egyetlen gond van vele: nincs olyan, hogy ügynöklista. Aki ezt követeli, az nem a társadalmi és nemzeti megtisztulást óhajtja, hanem a ködösítést folytatja. Mit kellene helyette végre nyilvánosságra hozni, és kinek az érdeke, hogy erről ne beszéljünk?
Pataki TamásAz „ügynöklista” nem létezik. Ami létezik, az egy rendkívül bonyolult rétegekből álló iratanyag, amely az állambiztonság különböző belső funkciói szerint épült fel. A III/III-as csoportfőnökség – aminek a köztudat szerint a „belső reakció elhárítása” volt a feladata – ügynökei kapták a hatos kartont. Ezek a kishalak. Köztük, ahogy Kónyáné Kutrucz Katalin (az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, ÁBTL volt főigazgató-helyettese – a szerk.) fogalmazott egy interjúban, „van, aki nem jelentett, van, aki jelentett, de érdemi információt nem adott, és van, akinek a jelentése miatt valaki állását vesztette, bebörtönözték vagy felakasztották”.
Egy listán mindhárom kategória egyformán szerepelne, ami történelemhamisítás lenne.
A nagyhalak ellenben a III/I-es (hírszerzés) és III/II-es (kémelhárítás) csoportfőnökségeknél dolgoztak. Az ő iratanyaguk jelentős része a mai napig minősített kategóriájú – a minősítés rendjét a 2009. évi CLV. törvény szabályozza, és az ilyen iratok kutathatóságához a minősítés felülvizsgálatára és feloldására van szükség. A III/I-es hírszerzés állományába tartozó újságírók – Borvendég Zsuzsanna történész kutatásai szerint – beszervezési nyilatkozattal, ötös kartonnal rendelkeztek; ők voltak azok, akik a magyar nyilvánosság gondolkodását külföldről hazafelé befolyásolták. Egy „ügynöklista” tehát önmagában véve hamis konstrukció: vagy az áldozatokról szólna többnyire (mert az iratokban szereplő adatok nagy része az áldozatokról szól), vagy összemosna mindenkit, akinek bármilyen érintettsége volt – a zsarolással beszervezett, három hónapig használt és elejtett titkárnőtől kezdve a tudatosan karriert építő tiszti hírszerzőig.
Nagyhalak
Amikor a politikai közbeszéd „ügynökakták” nyilvánosságra hozataláról beszél, akkor két dolgot tesz egyszerre: először is egy hozzáférhető iratanyag újrapublikálását követeli, amely a 2003. évi III. törvény keretei között már most is kutatható az ÁBTL-ben; másodszor – és ez fontosabb – eltereli a figyelmet azokról, akik valóban irányították a diktatúrát.
A tartótisztekről ugyanis soha nem esik szó, ahogyan azokról a politikusokról sem, akik megkapták a jelentéseket, de magukról az állambiztonsági tisztekről sem, akik az ügynökhálózatot működtették (hát még azokról az újságírókról, akik a III/I-es hírszerzés állományában a magyar és nemzetközi sajtó gondolkodását formálták – a szerk.). Borvendég Zsuzsanna feltett egy költői kérdést egy korábbi interjújában, érdemes szó szerint megismételni: „Hogyan történhet meg, hogy a diktatúra külügyminisztere miniszterelnök lehet egy demokráciában? Miért nem a börtönben van?” Fogas kérdés.
Erre a kérdésre az „ügynöklista” követelése nem ad választ, sőt, eltereli a figyelmet róla. A III/III-as kishalak listája a média számára ugyanolyan gumicsont lenne, mint a kilencvenes évek elején, amikor emlegetése kettős célt szolgált: le lehetett járatni vele a jobboldalt, és meg lehetett akadályozni, hogy valaki meg merje vizsgálni a különböző pártemberek, volt bolsevikok múltját – Magyar Péter kormányzása szempontjából teljesen érthető: el szeretné terelni vele a média és a társadalom figyelmét az „instant aranykor” ígéretéről.
Az állambiztonság nem csak információt gyűjtött. A beszervezések jelentős része nem azt szolgálta, hogy a hatalom megtudja, mit gondol az áldozat, hanem azt, hogy megtörje, tekintélyét lerombolja és közösségformáló képességét megsemmisítse. Hogy az „egészséges lélek számára feldolgozhatatlan és összeegyeztethetetlen állapotban” – ahogy Borvendég Zsuzsanna fogalmazott – a kényszerű kollaborálás a gonosszal önmegvetéshez, személyiségromboláshoz vezessen.
Ez a logika az „oszd meg és uralkodj” elvét testesítette meg. A bizalmatlanság, a gyanakvás, a baráti társaságok és családok megmérgezése – ez volt a rendszer mélyebb pszichológiai vetülete, és ez bizonyult a legrombolóbbnak. Egy széttöredezett, bizalmatlansággal fertőzött nemzet képtelen az összefogásra. Ezt a hatást nem szüntette meg a rendszerváltás. Ugyanez más eszközökkel folytatódott a kilencvenes években, és folytatódik ma is. Lehet, hogy éppen ezért vetik fel időről időre a politikusok az ügynöklisták kérdését, mert ezzel a magyar társadalom rossz, Kádár-korban tanult reflexeire tapintanak rá.
Igazán titkos
A megoldás nem az „ügynöklista” nyilvánosságra hozatalának politikai hangoztatása volna, hanem a még minősített iratok felülvizsgálata és kutathatóvá tétele. Az 1995. évi LXVI. törvény ugyanis előírja a köziratok átadását a levéltáraknak, de a mulasztást nem szankcionálja – éppen ezért az állami vállalatok, pénzintézetek, minisztériumok, intézmények, amelyek a kommunista rendszer jogutódjai, ma sem teszik teljeskörűen kutathatóvá az iratanyagukat. A katonai felderítés anyagait ráadásul csak most kezdik el felülvizsgálni.
Ennek a komplex feladatnak a politikai megfogalmazása nehéz, mert nem fér el egy Instagram-posztban, és nem váltja ki azt a tömegérzelmi reakciót, amit egy „ügynöklista” követelése ki tud váltani – a Tisza Párt és az ellenzéki sajtó ugyanis az „ügynöklisták” nyilvánosságra hozatalának követelésével megteremtette az a látszatot, hogy a Fidesz-kormányok eltitkoltak valamit a társadalom elől, nyilvánvalóan azért, hogy leplezzék a „bűnrészességüket”. Ezzel szemben egy felelős politikai erő a nehezebb és politikai értelemben kevésbé kifizetődő utat választaná, például az áldozatok és leszármazottaik alanyi jogon és ingyen megkaphatnák a rájuk vonatkozó iratokat, az ügynök kilétével együtt, ha az beazonosítható – a jelenlegi törvények alapján ezt kérelmezni kell, és nem biztos, hogy megismerhetjük a maga teljességében az anyagot, ha tartalmaz minősített részt; a történészek pedig kritikai módszertannal kihámoznák a sok hazugságból a valósághoz leginkább közelítő képet. Ehhez nem listára, hanem a még minősített iratokra van szükség, és természetesen politikai akaratra ahhoz, hogy ne a kishalak kihalászása, mutogatása legyen a cél, hanem a rendszer megértése és a felelősök néven nevezése.
A Tisza Párt ehelyett folytatja a gumicsont-politikát. A diktatúra igazi működtetői ugyanis azok a tartótisztek, az állambiztonsági tisztek, a hírszerzők és a politikusok voltak, akik a jelentéseket olvasták. Az ő nevük nem szerepel egyetlen „ügynöklistán” sem, és sosem fog. Ők azok, akik megrontották és nemzedékről nemzedékre megmérgezték a magyar társadalmat – ellenben igazi szembenézés és elszámolás helyett például az említett Horn Gyulának az Európai Parlamentben emeltek mellszobrot.
Katonadolog
Ehhez a katonai felderítés iratanyagát kellene feltárni, ugyanis nem véletlenül maradt mind a mai napig a leginkább zárt iratbázis. Borvendég Zsuzsanna szerint az ÁBTL elsődleges forrásbázist jelentő iratai mellett a katonai felderítés megnyert apparátusának egyelőre csak korlátozott módon hozzáférhető iratanyaga, valamint a Külügyminisztérium sajtófőosztályának nagyjából feltáratlan dokumentációja tenné mélyreható módon lehetővé a beszervezett újságírók hálózatának feltérképezését.
A katonai hírszerzésnek igen komoly sajtórezidentúrája volt – ezt többnyire a Belügyminisztérium Press rezidentúrájához szokták kötni a köztudatban, de a valóságban a Külügyminisztérium sajtófőosztályának vezetését is rendszerint a katonai hírszerzés operatív tisztje látta el. Tehát a sajtóreferensi terület sokkal inkább a katonai hírszerzéshez tartozott. Ennek iratanyagai azonban a Nemzeti Levéltárban nagyrészt feltáratlanok, szisztematikus kutatásuk csak az elmúlt években kezdődött meg. A Magyar Újságírók Országos Szövetségének (MÚOSZ) iratanyaga ugyancsak két részből áll: egy része a levéltárban hozzáférhető, egy másik része ellenben a MÚOSZ saját irattárában található, és kutathatósága – ahogy Borvendég Zsuzsanna finoman fogalmaz – „még nem egyértelmű”.
A katonai felderítés iratait ugyanolyan törvényi kötelesség lenne átadni a levéltárnak, mint a Belügyminisztérium titkosszolgálatának iratanyagát. Valamennyi közülük átkerült ugyan az állambiztonsági levéltárba, de elenyésző mennyiségben, és erősen szelektált iratokról van szó. A történész szerint „politikai akarat kérdése lenne, hogy miért nem történt meg”
És itt érünk a kérdés legizgalmasabb dimenziójához: az elkövetett gazdasági bűncselekmények ugyanis leginkább a katonai felderítéshez voltak köthetők. Nem véletlen, hogy a magyar nyilvánosságban máig igyekeznek hallgatni erről. Feltehetően a rendszerváltás utáni gazdasági elit jelentős része érintett lehetett az akkori offshore-ozásokban, és éppen ezért nem volt soha kellő politikai akarat ezeknek az iratoknak az átadására és kutathatóvá tételére. Az „ügynöklista” mint politikai jelszó éppen azt szolgálja, hogy a figyelem ne ide irányuljon, hanem a kishalakra. Egy felelős kormánynak nem listát kellene követelnie, hanem megfelelő törvényt alkotnia vagy módosítania, a felelős sajtónak pedig nem politikai jelszavakat kellene skandálnia, hanem szakértőket megszólaltatva bemutatni az ügynökügyek bonyolultságát. Egy felelős nemzetnek pedig nem a kollektív bűnösség felé kellene haladnia – mert kollektív bűnösség nincsen –, hanem a bűnös és az áldozat közötti különbségtétel felé. A kérdés tehát nem az, hogy ki szerepel egy listán, amely nem létezik. A kérdés az, hogy ki üzemeltette a rendszert – és kinek állt érdekében a rendszerváltás után, kinek áll még ma is érdekében, hogy ezt ne tudjuk meg.