ujkeletlive

A Szimchát Tóra-i Hamász támadások során két testvért – Eitan és Jáir Hornt Nir Oz kibucból ejtettek foglyul, és Gázába hurcoltak; a harmadik fiú – Ámosz, elszakítva fivéreitől itthon maradt.

Három testvér. a legidősebb, nir-ozi Jáir a kibuc bárját vezette; Ámosz, idegenvezető, és Eitan, kfár-szávai pedagógus. Argentínából vándoroltak Izraelbe, mert hitték abban, hogy itt kell élniük.

Jáir 498 nap kínzó fogság után szabadult a terroristák fogságából, míg Eitan csaknem 738 nap után térhetett haza, és csak azután válhatott teljessé a család.

„Október hetedike után semmi sem magától értetődő, és minden apró dolog – győzelem,” – vallja Eitan testvérei körében, a 12-es csatornán tegnap este sugárzott közös visszaemlékezés kapcsán, felelevenítve elhurcolásukat, életüket az alagútvárosban, a hadsereg esélytelen terveit kiszabadításukra, az itthon maradottak tehetetlen fájdalmát, és a tüntetések éltető erejét.

Az elmúlt időszakot összegezve, a középső – itthon maradt fiú, Ámosz, úgy érzi, hogy „két év szorongás volt, anélkül hogy tudtuk volna, mi történik velük. Rémálom volt. Egyszerűen felfoghatatlan;” míg Jáir „együtt voltunk, vigyáztunk egymásra, és óvtuk egymást;” végül Eitan „és ha történt volna velünk valami, az velünk kettőnkkel történt volna.”

Azon az október hetedikei, szombat reggelen Jáir, és Eitan együtt volt a biztonsági szobában, amikor elkezdték lőni az ajtót.

Jáir: „Eitan oldalt ült, én pedig fogtam a kilincset. Próbálkoztak, lőttek. Akkor úgy döntöttem, kinyitom az ajtót, felemelt kézzel léptem ki, és mintha felfújtam volna magam, hogy valahogy eltakarjam Eitant, aki oldalt ült,” amire Eitan így emlékszik: „elvitték őt, és elmentek, és te ott maradsz a biztonsági szobában, nem tudod, mennyi ideig, és várod a sorsod,” – az alagutakba Jáir édesanyjuk utolsó üzenetét vitte magával „legalább most nem vagy egyedül.”

Külön hurcolták el őket, és az első két hétben semmit sem tudtak egymásról, aztán sorsuk összekötötte őket, de próbálták titkolni köteléküket.

„Messziről láttam meg. Ránéztünk egymásra, és nagyon gyorsan megértettük, hogy tilos kimondani, hogy testvérek vagyunk, vagy jelezni, hogy találkozni akarunk. Jáir azt is gyorsan felfogta, hogy én gyerekekkel, és nőkkel vagyok együtt. Így a pokoli körülmények, és az ellenünk elkövetett borzalmak ellenére nekem valamivel jobbak voltak a feltételeim, mint neki, mert őt férfiakkal, és katonákkal tartották fogva. Nem szóltunk egy szót sem, mentünk tovább. Látott engem, megnyugodott, és ez erőt adott mindkettőnknek a folytatáshoz,” – emlékszik vissza Eitan.

Történetük a testvéri szeretetről, és a család erejéről szól, könyörtelen szétszakításukról, és hihetetlen megmenekülésükről, majd az újraegyesülés után még erősebbé váló kötelékükről. A három fiú körül Jáir a legvédelmezőbb, – „igen, mindig ilyen volt. A mai napig én vagyok a kisöccse. Mindegy, mit értem el az életben, min mentem keresztül, mindig vigyáz rám. Ott is. Még akkor is, amikor tudta, hogy az én körülményeim jobbak, az övéi pedig sokkal rosszabbak, nem szólt egy szót sem, nehogy átkerüljek hozzá,” – emlékszik vissza Eitan.

Majd ötven nap után, amikor a gyerekeket, és a nőket kezdték elengedni az első túszalku során, tudta meg Ámosz és a család, hogy a két fivér életben van.

Jáir: „nagyon szoros a kapcsolat köztünk. Minden, aki megtörténik egy félig argentin, félig izraeli családban: grillezések, foci, nevetések…ezt két oldalról lehet nézni: a szerencse, és a balszerencse oldaláról….másrészt viszont, amíg együtt vagyunk, az dupla kockázat. Ami velem történik, az rá is kihat, és fordítva.”

Testvérekként a terroristák a pszichológiai kínzás folytatásának eszközei voltak, – „folyamatosan viccelődtek azzal, hogy engem ott hagynak, és Jáir kijön, vagy hogy őt kivégzik, engem pedig nem.”

A 2023 novemberi tűzszüneti megállapodás összeomlása után a nir-oziakat egy csoportba gyűjtötték, így szabadulásukig együtt voltak.

„Miután a lányok, és a gyerekek kijöttek, odajött hozzám egy terrorista, aki a körzetért felelt. Megkérdeztem tőle: ‘mi vagyunk a következők, ugye? Hamarosan, igaz?’ Félig elmosolyodott, és azt mondta: ‘most kezdtük el. Ti egyhamar nem fogtok kijutni,’” – meséli Eitan.

Eleinte David Cunióval, Szagi Dekel Chennel, Nimrod Cohennel, és Ofer Kalderonnal együtt tartották őket fogva, akit végül elszakítottak a csoporttól.

Eitan: „minden egyes nap. Két éven át. Nem tudod, túléled-e, és azt sem, hogy az a közös erőfeszítés, amit teszünk, ér-e valamit, mert bármelyik pillanatban bejöhet egy terrorista, és megölhet…folyamatosan segítettük egymást, mindenki a maga képességei szerint. Én inkább azzal foglalkoztam, hogy gondoskodjak a többiekről, és próbáljak a terroristáktól több ételt, több vizet szerezni. Mindent megtettem, amit tudtam, anélkül, hogy feladtam volna az értékeimet, az országomat vagy a barátaimat. Bármit, ami a túléléshez kellett…hagytam, hogy kinevessenek. Hogy büdös vagyok. Hogy hülye vagyok. Táncoltam nekik, de ha utána kaptunk még két datolyát, akkor megtettem, amit kellett.”

Majd felidéz egy különösen nehéz időszakot, amikor az őrök átvitték őket egy másik alagútba, és órákon át kellett kimerülten gyalogolniuk, -„négy hónap után tizenkét órát gyalogoltunk az alagutakban; nem tudom, hogyan. Főleg nem én, akinek már semmi ereje nem volt, amikor két hónapig naponta csak fél pitát ettünk. Az alagutak nagyon szűkek voltak, sok helyen fél méter magasak. Kúsztunk, vagy Jáir húzott a földön, mert már nem tudtam menni. David tolt hátulról. Ofer biztatott: ‘gyerünk, meg tudod csinálni.’ Bombázások közben. Hová? Miért? Minek? És Szági, fél lábbal, és egy kéz nélkül, szintén tolt engem. Mondtam nekik: ‘hagyjatok, kész, elég, menjetek tovább.’ De senki nem adta fel. Tizenkét óra,” – emlékszik vissza.

A terroristák által készített felvétel elküldése után, amelyen Eitan megmentésükért könyörög, még 618 napot tartják fogva a pokolban, miközben a harcok tovább folytatódtak, és közölték velük, hogy bármilyen kimentési kísérlet kivégzéssel végződik.

„Ha lett volna mentési kísérlet, kár lett volna a katonákért, mert senki nem jutott volna ki élve,” – mondja Eitan, megerősítve, hogy az alagutak alá voltak aknázva, – „az összes. Még akkor is, amikor végigmentünk rajtuk,” – majd arra figyelmeztet, hogy az október hetedikei mészárlások akciója „nem két ember volt, aki betört Nir Ozba ennivalót lopni. Évekig tervezték. Pontosan tudták, mit csinálnak. Ismerték a gyengeségeinket. Lent egy fejlettebb város van, mint fent. Semmit nem rögtönöztek.”

Két év évig alagutakban, napfény nélkül, levegő nélkül, éjszaka és nappal nélkül, a normális élet legkisebb jele nélkül, Eitan úgy érezte, hogy csak egy dolog tarthatja észnél: „ha nincs humor, és nincs pozitivitás, nem lehet életben maradni.”

Jáir szintén így emlékszik, „a humor volt az egyik dolog, ami segített túlélni ezt az ‘csodálatos utat’. Köztünk, a többiekkel, néha még velük is – az őrökkel…tudtunk viccelődni, de amikor igazán, hangosan próbáltam nevetni, az nem ment. Talán az oxigénhiány miatt, nem tudom. Egyszerűen nem jött ki a nevetés.”

Majd másfél évet kellett várni a következő, tavaly januári túszalkura, de mindössze 33 túsz volt a listán, és a föld alatt, akiknek az életét vásárra vitték semmit sem tudtak a kegyetlen döntésről.

Eitan: „bejött a helyi parancsnok, és közölte, hogy a csoportunkból ketten hazamehetnek az alku szerint…. ‘szerintetek kinek kellene kimennie? Válasszatok.’ A lelki kínzás ellenére csoportként soha nem adtuk fel az elveinket, és senki nem nevezte meg magát. Aztán egy hét múlva eljött a két év legboldogabb pillanata: amikor közölték, hogy Jáir hazamegy, és hogy megmenekült,” – meséli könnyek között, „és, hogy Szági visszatér a családjához, a gyerekeihez.”

A Hamász még közzétesz egy cinikus felvételt, amelyen Eitan azt mondja: „nagyon örülök, hogy a testvérem holnap hazamegy, de semmilyen módon nem elfogadható, hogy családokat szakítanak szét. Engedjetek ki mindenkit, és ne romboljatok szét több családot,” – majd úgy emlékszik vissza újbóli szétszakításukra, „nyugodtabb lehetek, mert nem kell Jáirért aggódnom, de tudom, hogy számára ekkor kezdődik az igazi rémálom. Hogy ő megmenekült, én pedig ott maradtam, és ő pontosan tudja, milyen kezek között hagyott ott; és min keresztül kellett mennie, hogy harcoljon a kisöccséért, hogy ne haljon meg odabent.”

Arra a napra Jáir így emlékszik, -” ez volt a legrosszabb a 738 napból,” – majd Ámosz is bekapcsolódik, – „igen. Egyik testvér hazajön, a másik a pokolban marad. Ünnepelni, és ugyanabban a pillanatban átkozni.”

498 nap pokol után Jáir alig tudott beszélni, de azonnal csatlakozott a többi hátrahagyott túszokért, és természetesen az öccse életéért vívott harcba. Eitan eközben egyre inkább reménytelennek érezte a szabadulását, – „az a beszéd, hogy ‘először le kell győzni a Hamászt, aztán majd foglalkozunk a túszokkal,’ ha a Hamász vezetői ezt elhitték volna, abban a pillanatban megöltek volna minket. Szerencsére az emberek az utcára vonultak, tüntettek, és azt akarták, hogy hazatérjünk. Ez tartott minket életben.”

Majd újabb kétszáz nap következett a tavaly októberi szabadulásig, ami csak akkor tudott elhinni, – „amikor megláttam a katonákat a sorompó után. Amíg a meccs nem ér véget, addig nincs vége. Az ember visszatartja az érzéseit. Már sokszor mondták: aláírják, nem írják alá, rajta vagy a listán, nem vagy rajta. Honnan tudjam, hogy ez most igazi? Lehet, hogy a Vöröskereszt sem igazi, és végül visszavisznek egy alagútba.”

Testvére visszatérését, Jáir sajátjaként élte meg, – „már ismertem a helyet. Amikor visszatérsz, betesznek egy szobába, zuhanyozz le; ilyesmi. Egy ponton már nem volt erőm várni. Jó a memóriám, és a tájékozódásom, egyszerűen kimentem, és egyenesen az ő szobájába mentem,” – mire Eitan fanyar-édesen – „szerencse, hogy volt rajtam ruha. Engem soha nem láttál ruha nélkül, főleg nem az utóbbi időben.”

Végre újra együtt, a három fiú, és az újrakezdést tanulják; Eitan – „keményen dolgozom a rehabilitáción. A fizikai felépülésen, meg kell erősítenem a testemet, mert ‘Hamász-diétán’ voltam, és 64 kilót fogytam. Két évig alig mozogtam. Most, miközben beszélek veled, olyan szinten fáj a hátam, amit el sem lehet képzelni; de rendben van, volt már rosszabb is, és ott van a lelki, mentális rehabilitáció: pszichológus, pszichiáter,” – majd hangsúlyozza:

„Amikor itt ülök, és elmesélem a történetem, kötelességemnek érzem – pedagógusként, emberként, zsidóként, és cionistaként, hogy elmondjam, mi történt velünk, hogy a világ tudja. Ez része a lelki gyógyulásomnak. Mindenkinek tudnia kell, mi történt.”

„Sokan rám néznek, és azt mondják: ‘micsoda hős vagy’, ‘hogy csináltad?’ Én pedig rátok nézek. A családomra, a népre. Amit az emberek a két év alatt tettek, katonák, családos szülők, akik két évig nem voltak otthon – ez felfoghatatlan. Akik ülföldről hazajöttek a háború miatt, ez elképesztő. Az életem nekik köszönhető. Igen, a kormány aláírta az alkut, de én a népnek köszönhetem az életem. Köszönöm mindenkinek, akinek része volt abban, hogy kijöttem. A kormánynak, a biztonsági erőknek, de mindenekelőtt a népnek.”

The post Eitan Horn – a tüntetések miatt maradtak életben a túszok first appeared on Új Kelet Live.