Most, te is itt hagytál drága barátnőm, egykori kollégám Pongrácz Judit. A múlt héten még együtt nevettünk emlegetve a régi időket. Veled mindig rengeteget lehetett kacagni, jó humorod, derűs lényed mindenkit felüdített.
Messze keletről indultál a Magyar Rádió Nyíregyházi Stúdiójából – ahol megismerted jó férjedet Nyitrai Pétert, a Kisalföld néhai újságíróját – majd a Miskolci Rádión át a Győri Rádióig jutottál.
Nemcsak kedves hangod szelte át az éteren az országot, de te magad is. Felkészült újságíró voltál. Jártad a megyéket Vas, Zala, Fejér megye. Hajtott a kíváncsiság; tudni és tudósítani. Akkoriban még a rádió gépkocsija vitt bennünket riportkörútjainkra. Versenyeztünk, hogy egy-egy út alkalmával ki készít több riportot. No, no – mondtad – nem a mennyiség, a minőség a fontos! Műsoraidat mindig alaposan előkészítetted. Ha kellett hozzáolvastál, a könyvtárban kutattál. Nem a szenzációt hajszoltad, sokkal inkább az értéket kívántad felmutatni. Szeretted és tisztelted az embereket.
Imádtad gyermekeidet és menyedről éppúgy áradoztál, mint a vejedről. Nyugdíjas éveidet három unokád aranyozta be. Az első érkezésének még Péterrel együtt örültetek, de a lányod két gyermekét már egyedül dajkáltad.
Gyakran beszélgettünk. Mi nem írtunk SMS-eket vagy messenger üzeneteket, mert szerettük hallani egymás hangját. Sokszor hívtál telefonon: mit tudok a többiekről, hogy van „ő”, na és „ő”, ki halt meg? Másokért aggódó szíved most neked mondta fel a szolgálatot. Vasárnap, október 23-ára virradóra már a mentősök sem tudtak rajtad segíteni. Elmentél. Kacagásod még mindig a fülemben cseng, de ez már korántsem ugyanaz, mint amikor valóban ott voltál a vonal túlsó végén. Nyugodj békében, legyen szép, örök álmotok Péterrel.
Judit
