… ugrott a hívatásos – egyszer pereceltem, de nagyot.
Benzingőzben cseperedtem fel. Befészkeltem magam apám autójának hátsó ülésére, mint a bólogató pettyes kutya a kalaptartóba. Magamra maradva az első ülésre vetődve biluxoltam és a sebességváltást gyakoroltam. Okos dolog volt dugdosni előlem a slusszkulcsot. Tízesztendősen már elértem a Pobeda pedáljait. Ez volt az első égi jel. Már felesleges magamban magamban brummogni, s nemcsak apám öléből kormányozhatom az autót. Hamar megkezdtem a visszaszámlálást, hogy mikorra lesz egy fóliába burkolt jogosítványom. Igazából nem sokat kellett várnom 1968 májusában már egy Jáva motor nyergében túráztattam a gázkart. Akkor, amikor Miskolc belvárosában még egyetlen kis, szegényes olajfoltokkal tarkított fedetlen ÁFOR kút működött. Nem sokkal előtte még itt is kézi karral kellett felpumpálni a naftát. A jogsimon meg sem száradhatott a hatósági pecsét, még a kiállítás napján a Mályi téglagyár előtti hídnál, a kavicsos terelőúton bebizonyítottam milyen bravúrosan tudok elszállni a bozótosba. Kaszkadőröket megszégyenítő módon. Úgy, hogy a hat méteres repülés után öntudatlanul álmodjak egy biztonságos négykerekűről. Tettem is érte nem is keveset.
Rögtön jelentkezem is a Magyar Honvédelmi Sportszövetségbe. A későn szülöttek kedvéért ez az a félkatonai szervezet, amely biztosítja magyar néphadsereg szakmai utánpótlását. Ingyen kaphatok hivatásos vezetői engedélyt, hogy aztán tiszti sofőrként vagy egy csapatszállító pilótájaként vészeljem át a katonai szolgálatot. Nagy ár, de valamit valamiért. Ehhez is protekció kell, apám volt sofőrtársa Molnár Matyi bácsi tapossa ki az utat. Egy hét sem telik és már meztelenül sétálok le fel a Kossuth utcai tiszti székház első emeleti nagytermében. A sorozó bizottságot nem zavarja, hogy a szemközti ház ablakaiból belesnek. Hajlongok, forgolódok, odateszem a kezeimet ahová Ádám apánk még levelekkel takarózott. Egy sok csillagos figyelmeztet itt nincs takargatni valónk. Összepusmognak, de a fehérköpenyes dönt, egy Raj Gazt elkormányozhatok a hatvan kilómmal.
Másnap a Csabai kapu OTI első emeletén már katonás rendben sorakozunk. Osztálytársammal, Kormos Pistával együtt bűvészkedünk a mosdóban. Egy kémcsőbe kell friss vizeletet produkálni. Pistának ez nem megy parancsszóra. Minek a barátság, ha nem segítünk egymáson. Ez még nem diplomamunka kockázat nélkül megkapja tőlem, amire szüksége van. Még is én bukom meg. A szemorvos egy különös könyvet vesz elő, számokat kellene felismernem a színes pontok között. Szembesülök a szörnyű valósággal. Még villamos vezető sem lehetek. Keverem, kavarom a kéket a zölddel. Nem akarok belenyugodni. Fellebbezek, kalandos úton szerzek egy ilyen kiadványt, de hiába. A pesti Mester utcában már össze visszalapoznak, hiába magoltam be sorba a számokat.
Nincs mese, az ATI Major utcai intézetében kötök ki. A mazsolákkal kell gyakorolni negyven órát. Cink Miklós bácsi a legjobb miskolci oktató kitalálja, mit szeretnék. A tapolcai nagy kavicsos parkolóban magamra hagy. Egyedül ülök a kocsiban, körözök, fordulok, rodeózok. A botsebváltos 408 Moszkvics kezes bárányként tűri a szokatlan gyürködést. Miklós bácsi a kispadról lesi – magában töprenghet lesz e belőlem hosszutávu benzinpusztító. Megnyugtatnám, a nehezén túl vagyunk.