ZÁRÓAKKORD – ezzel a címmel terveztem a könyv végére ezt az írást. Kimaradt. Hát ne vesszen kárba – akit érdekel és megvette már a könyvet ez most ajándéka hozzá fűzheti. Lazuljon és olvassa. Az ecetfák városa – még mindig kapható az Észak ügyfélszolgálatán és a miskolci könyvesboltokban.
Kedves Olvasó!
Ha megvette vagy kikölcsönözte ezt a könyvet és elolvasta, most megköszönöm. Tudom, hogy ebben az internetes világban, lassan de biztosan kipusztulunk mi papírpazarló gondolkodók. Tehát illő meghálálni, hogy Ön vagy Te – tegeződjünk, ha nem haragszol –egy irodalminak tetsző mű olvasására vállalkoztál. Hajrá, remélem nem bánod. Legfeljebb a vége felé, amikor már azt gondolod, hogy de ismerősek ezek a mondatok. Akkor, amikor rájössz, hogy hiszen ezt Te is megírhattad volna.
Bár már az írásokban bemutatkoztam, kitárulkoztam most mégis megismétlem, bennszülött miskolci vagyok, mondhatnám úgyis az elmúlt évezredből. Egy olyan miskolci, akinek már Hejőcsabánál honvágya támad az avas alja után. Édesapám élete végéig hivatásos autóvezető volt így engem is korán megfertőzött a benzingőz. Zsenge ifjúkoromtól csak az éveket számoltam, hogy mikortól ülhetek legálisan a volán mögé. Édesanyám malomlaboráns és kapuőr volt, akinek a gyámságát a sorsnak köszönhetően máig is élvezhetem. Első generációs értelmiségiként lettem újságíró. Sokszor elgondolkodom, hogy burgenlandi, bőröndi, edelényi vagy a Hernádvécsei elődeim miként vélekednének az így elfajzott unokájukról. Tisztes korcsmárosok, bádogosok és falusi szatócsok gazdálkodók voltak, akik nem sokra tarthatták a firkászokat. Órás keresztanyám, aki minden cikkemet elolvasta csak annyit mondott – ha megkomolyodnál, kitanulhatod a szakmát. Órásként még rendes ember is lehet belőled.
Hát nem lett. Még, hogy én egy órát is egy helybe üljek az kizárt. Kedves Manyi néni, Te se láttál a jövőbe, ha Rád hallgatok, most hatszáz forintért cserélgethetném a kimerült gombelemeket a kínai kvarcórákban. Hát mennyivel jobb és izgalmasabb a laptopon zongorázni, az elmét fényesíteni és az újságolvasókat hergelni.
Ennél csak a stand up –osoknak könnyebb a dolga. Irigylem is őket, amikor kiállnak a publikum elé s mondják a magukét, s ott helyben rögtön learatják beseprik a sikert, a nem megjátszott röhögést és a spontán tapsot. Jó nekik. Rita lányom, komoly szerkesztő létére kalandozik ezen a területen. Olyan sikerrel, hogy a rádiókabaré pályázatán harmadikként futott be. A bemutatón a nyilvános rádiófelvételen csak azért nem csapkodtam a térdem és nem csordult ki a könnyem a nevetéstől, mert én már ismertem az összes poént. No, meg mindvégig azt lestem, hogy kellőképpen derülnek e a közönség soraiban.
Feleségem és unokám a legszigorúbb kritikusaim. Ezeket a sorokat is nekik kell meghallgatniuk először, kötelezően. Arcukról leolvasom a véleményüket. Feleségem szerint kár a gőzért, most volt a könyvesboltban és látta, hogy tele van. Szerinte már mindent megírtak, amit lehetett és innentől már nem érdemes ezzel foglalkozni. Mint üzletasszony mondja, sok újat már én se mondhatok. Lám, itt van a mi szekrényünk s roskadozik a ki nem olvasott művektől. Inkább rakjam meg a kandallót száraz fával.
Persze negyvenévi együttlét után már nem kell komolyan vennünk egymást. Négy évtizednyi jóban-rosszban után úgy is olvashatunk egymás gondolataiban, hogy ki se kell nyitni a szánkat. Bár Jutka feleségem empatikusabb, mint én valaha is lehettem. Neki köszönheted vagy szemére hányhatod azt is, hogy most az én elmefuttatásomon gyötrődhetsz. Ő vette észre, annyira sápadt vagyok, hogy sürgősen kórházérett lettem még 2009 tavaszán. Annyira igaza volt, hogy ott vizsgálat közben már is olyan Szent Péter közeli állapotba kerültem. Sikerült ráijesztenem az orvosra, aki kertelés nélkül jelezte, életmentés van, menjen ki mindenki. Zavartan mondtam, kivételezzen, annyira szédülök, hogy felállni se tudok nem kimenni. Majd önkéntelenül rángatóztam – olyan háromszázas vérnyomással – s akaratlanul rugdostam az ágy végét. Ez nagyon nem tetszhetett az orvosnak, mert keményen rivallt rám, hogy hagyjam abba. Sértődöttségemben csak annyit kérdezhettem – hogy ne haragudjon, de az utolsókat csak rúghatom még. Majd elhomályosult szemmel meredtem a vizsgáló ablakra, s töprengtem miként száll el a lelkem, kifér e majd ezen a sűrű vastag rácson. Végül két éjszakán hallgathattam az intenzív osztályon az orvosi műszerek pityegését és ágyszomszédjaim hörgését. Majd harmadnap visszaköveteltem az összes mobiltelefonom és a számítógépemet. Akkor úgy éreztem, hogy másodszorra születtem. Ez a pillanat volt az, amikor megvilágosodtam. Mindent átértékeltem. Ilyenkor barátkozik meg az ember az elkerülhetetlennel. Mondhatom Neked, hogy bölcsebb lettem vagy legalábbis annak képzelem magam. Rájöttem, hogy miként kell szelektálni az élet fontosabb és szükségtelen dolgait. Nem titkolom, hogy azóta képes vagyok minden napnak örülni és gyorsabban túlteszem magam az értelmetlen kudarcokon. Kár, hogy ehhez egy ilyen kiugró vérnyomás egy ilyen fensőbb szellemi fejbekólintás kell.
Beszéljünk valami vidámabbról. Pontosan 1970-ben rendezték meg Miskolcon az első sajtófarsangot a miskolci sportcsarnokban. Újdondászként Pusztai Éva és Nyakas Szilárd kollégámmal egy hónapig jártunk a miskolci Nemzeti Színházba úgynevezett dalpróbára. Majd a színpadon Szepesi Györggyel énekeltünk valamit, talán az erre a produkcióra készült sajtó indulót. A világot jelentő deszkákon Gyuri bácsival, az aranycsapat 12. tagjával szerepelni nem semmi volt. Ez az élmény adott bátorságot arra, hogy a nemzeti legendának tartott krónikást kérjem meg az előszó megírására. Ki gondolta volna, hogy majd vállalja.
Sosem voltam színpadi ember, még a nézőtéren is képes vagyok lámpalázat kapni, de ott akkor valami megszállott magabiztossággal tátogtam a mikrofonba. Az első sorban a szerzők Mikes György, Radványi Barna és az egész Ludas Matyi szerkesztőgárdája leste az előadást. Jó volt osztozni a szűnni nem akaró tapsviharon még akkor is, ha jól tudtam, hogy ebből nekem csak annyi jár amennyit a nekem szurkoló rokonságtól kaphatok.
Ha még nem unjátok ezt a hosszú bevezetőt, megköszönöm Varga Rudinak, gyerekkori barátomnak, osztálytársamnak, többkötetes pályatársamnak, filozófus doktornak, hogy önzetlenül bábáskodott a könyv szerkesztésénél. Ha nem tetszik, ha végén csalódtok, Őt hibáztassátok. Ő volt az, aki biztatott, hitegetett, ő volt az, aki azt merte mondani, ezek az írások többre érettek, mint, hogy a fiókomba fűzve rejtegessem. Elhittem neki. Mert idáig nem csapott be. Még akkor sem, amikor közel ötven évvel ezelőtt egy szál madzaggal kisétáltunk a Sajó parti MÉH telepre. Mert láttunk egy rozsdásodó motor nélküli autót. Amiről úgy gondoltuk, hazahúzzuk s mi ketten – egy autósdinasztia egyenes ági leszármazottai – életet lehelünk a roncsba. Majd 1969-ben a Bajcsy Zsilinszky úti sajtóház harmadik emeletén a 306-os szobában együtt kezdtük a szakmát. Akkoriban ő már költőként lófrált a forintoson, míg jómagam csak olyan sosem lebecsülendő híreket, tudósításokat barkácsoltam a lapba.
Kedves Olvasó! Ha ezek után még nem álmosodtál el, s eszedbe se jut visszakövetelni a könyv árát, s még mindig kedved támad elmondani, leírni véleményedet, ne hezitálj. Majd ha túljutottál rajta ízlésed szerint ajándékozd el vagy kölcsönözd ki barátaidnak vagy ellenségeidnek. Az utóbbiak biztosan megérdemlik. A lényeg, hogy ne hadd ott porosodni a könyvespolcon.
Válaszodat várva a szerző. Most meg szaladj megvenni vagy rendeld meg tőlem 06 20 2192391
szanto@inform.hu
szantograf.hu
–