Egy kolléga – Ő árulja az újságot. Igazi rikkancs. Szörnyű, évtizedek óta ismerjük egymást s nem tudom a nevét. Vagy nem emlékszem rá. Csak látom nap mint nap ahogy húzza maga után a kis kocsiját a lapokkal és mindig van egy két kedves szava mindenkihez. Kezet ráz, kérdez valamit – tudja előre, hogy úgy se válaszolok. Majd kérés nélkül elmagyarázza – mit írjak, Ő mit szeretne olvasni.
Nyáron sortban s köpenyben télen kapucniba burkolózik.
Évtizedek óta ismerjük egymást s még se tudok róla semmit. Van e családja hol lakik és milyen idős.
Erről jut eszembe – hogy Tripoliban a háború előtt volt egy hasonló figura. Járt kelt, jól szórakoztatta a polgárokat, szegényesen öltözött már már a belváros képéhez tartozott. Volt egy ilyen ember, régi római hacukában Bécsben is a Stefán dóm előtt. Produkálta magát, óramű pontossággal lengette a zászlaját, majd elment, róla se tudta senki honnan jött , kinek a kije és miért bohóckodik mindenkivel.
A tripoli utcafiúról viszont ma már mindenki tud mindent. Amikor az izraeli csapatok bevonultak a libanoni fővárosba ez a különös figura egyenruhába öltözött. Ő volt a szomszédos ország egy legképzettebb és legrafináltabb ügynöke. Mindenki nagy megrökönyödésére.
A rikkancs barátunktól nem kel ilyentől tartani. Ő nekünk dolgozik. Csak nekünk, hogy fogyjon az újság. Előretolt bástyánk a piacon.
Utóirat – Tóth József a kolléga tisztes neve – bocs Józsi, hogy idáig nem tudtam.
szantograf.hu