Kilencvenen túl nem szokás focizni. Tudta ezt Dévainé Wertheimer Manyika is, de minden hiába. Gurult felé a pöttyös labda és a vékony elöregedett lába mindenről megfeledkezve önkéntelenül passzolt. A szerencsétlen sportbaleset, Manyika halála egy apró, de jelentőségteljes korszakváltó, sorsforduló a miskolci belváros legismertebb közében. Abban, amely a Széchenyi út 59-es számú háztól Veres Katiék lakásáig tartott. Az órás hölgy egy évszádon át kerékkötője volt a köré települt falusi idill lerombolásának. Ott cseperedett fel s ott élte le életét abban a belvárosi házban. Amely valami különös varázslat révén a környékbeli gyermekek találkahelyévé vált.
A káprázatos múltban matatni nem más, mint egy kellemeset nosztalgiázni arról mi többé sosem lesz. 3D-ben, egy frászt négy dimenzióban járjuk be azt az alig háromszáz négyszögölt, ami a villamossínektől pár méterre egy vidéki jóságos tündér mézeskalácsházára emlékeztet.
A bejárati ajtajához egy olyan negyedméteres kulcs dukál. Olyan amilyenek a templomkapukba valók. Manyika késő délutánonként vendég a szomszédos pesti vagy Nagy csemegében. Törzshelye a presszós pult, a nagy kulccsal mutatja, mi kell az udvarbeli gyerkőcöknek. Mignon isler, kókuszrúd. Neki kávé cukor nélkül. Halász Marika vagy Wichánné Erzsike fehér köpenyben szorgoskodik a hatalmas kávéfözögép mögött. Tudják, kinek kell a fekete löttybe alkohol és ha Viszlay Béla üzletvezető kartárs nem látja, befőttes üvegben adják el a kilúgozott zaccot. Ez a szobanövények legjobb tápszere.
Manyikának esténként dolga van. Férjét, Dezsőt, az órásmestert 1963 ban elveszíti. Marad neki a súlyosan cukros örökké hallgatag s morcos József bátya férje állandó sakkpartnere. Aki nála gyűri le esténként a 15 deka vizes parizert, kenyér nélkül. Közben fél kézzel állítgatja a bábukat. Manyika ébresztgeti, Dezső meghalt ne piszkálja már táblát. Hagyja az asztalon, úgy ahogyan a férje utoljára játszott rajta.
A ház erődítményszerű, vastag falak, dupla ablakok, köztük masszív rácsok. Az előszobában deszkával kerített angol VC. A közben az egyetlen. A többiek az udvari közösbe járnak. A pincében három hajós műhely. Itt van vagy volt a város első nagy villanyszerelő üzeme. A Wertheimer cég lerakatta. Manyika emlékszik, volt egy kurblis telefon a műhelyben. Nekem adja, ha megtaláljuk. Keressük a kifosztott és megdézsmált pince zugaiban. Sosem lesz az enyém mind, ahogy a majolika petróleumlámpája sem. A házhoz két kert egy nagy és egy kicsi tartozik. Kedve szerint hol a nagyban töri a kukoricát vagy a kicsiben babusgatja a virágait. A köz átjárható, a bazaltkockákon próbálok siklani a szomszédos Dicsuk Palika csapágyas skirójával. Visszakéri. Tromfolok – a rollerra ráírták, hogy ezt nekem kell adnod! Egyikünk sem ismeri a betűket. Manyika vet véget a perlekedésnek. Délre nekem is van egy fakekerekes Pajtásom. Mind, ahogy tőle kapom az első foto masinát is. Ami film nélkül 160 forint. Örömömet gyorsan meg is örökíti, az ő gépével, a harmonikaszerűen kihajthatóval, aminek már mindannyian modellt álltunk.
Manyika drága – ott fent a tündérországban – ne bánkódj. Semmi sem a régi. Eszedbe ne jusson arra menni, eltévednél. A békés kis közt lezárták. Butikok, butykák a kamrák helyén. A ház megújult ám belől semmi nem maradt a wertheimeres dizájnból. Mindent fel és elbontottak. A sokszor kutatott távrecsegőt már sosem találjuk. Viszont ma már én is tudom, hogy miért is kerestük annyit. Nekünk nem is az a nyavalyás kurblis herkentyű hiányzott…
szantograf.hu