Ezeken a balul elsült marketingfogásokon persze nevet az ember, de, valahol egy szomorú üzenetet is közvetít a maga 2×2 méterén: mi mindent megkajálunk, a szó mindkét értelmében. Miért mondom ezt? A közelmúltban rengeteg időt töltöttem el a város piacain. Naphosszat jártam a vasgyári és a Búza téri piac standjait, voltam biovásáron, beszélgettem őstermelőkkel, kereskedőkkel. Egy mezőcsáti székhelyű, a dél-borsodi régió vidékfejlesztésével foglalkozó egyesület egyik segítőkész tagján keresztül találkozhattam a megyében élő kézművesek, népművészek elismert, de egyben elfeledett képviselőivel. Bárhova mentem, bárkivel beszélgettem, bármennyi életutat meghallgatva egy közös pontot fedeztem fel: a panaszt. Ezen emberek nagy részének unokája lehetnék. Sokan átélték a háborút, a téeszesítést, és még mindig fonják a kosarakat, hímzik a matyó mintás terítőket vagy kelnek hajnali háromkor, hogy az a zöldség, az a gyümölcs frissen kerüljön reggel a beváráslótáskánkba.
Az idő pénz, szokták mondani, így sokan kényelmi és anyagi megfontolásból vásárolnak bevásárlóközpontokban. Az akciók (mint a másnaposságot gyógyító banán…), és a „mindent megkapunk egy helyen” elv alapján vezérelve. Így fordulhat az elő, hogy többször úgy érünk haza a nagybevásárlásból, hogy csak azt nem vettük meg, amiért elindultunk.
Így december elején, egy nappal Mikulás előtt, a karácsonyi rohamra való felkészülés hevében nem árt egy kicsit elgondolkozni azon, hol is hagyjuk azokat az ajándékokra szánt forintokat. Kiköltekezzük magunkat, többen hitelt felvéve egy bevásárlóközpontban, vagy a szeretet ünnepe szellemében, már a vásárlással örömet szerzünk annak, aki egy életet leélt egy mesterségben, de mára a kutya nem viszi a portékáját.
Néhol a láthatatlan ajándék a legszebb ajándék.
Nagy Attila