Nincs kellemesebb mint a délutáni szunyókálás. Már csak azért is mert az a munkaidőből megy le és beszámít a nyugdíjba. Tehát fizetett alváshoz még álmosság se kell. S akkor megcsörren a telefon – a vezetékes , a francból tudja a számomat, igaz a telefonkönyvben benne van – és már is mondja a magáét mint akit felhúztak. Itt az idő most vagy soha. Megszólalni se hagy. Bemutatkozik és próbál agitálni. Magáról csupa jót mond – biztos más nem jutott eszébe – majd ígérget, fűt-fát. Nekem aki már hatvan éve tudja, hogy a gólya csak a békákat hozza viszi. S már a Mikulásban se hiszek. Csak az angyalkákban.
Végül, csak ledarálja amit mondani akart – kíváncsiságból nem szakítom félbe – sose tudni, hogy feljegyzik e valahol. Bólogatok is nagyokat, ezt sajnos nem látják. S egyszer csak megszólal – ha komolyabban érdeklődöm a programja után, nyomjak egy egyest. Erre már kiment az álommanó a szememből. Nyomtam az egyest, kétszer is. Biztos ami biztos. Egyébként mást nem is lehetett, csak egyest ajánlott. Nem mondta, hogy ha másként gondolom akkor legyen kettes.
Na, most várom mi lesz. Bedobtam az egyest. Kérdésem, honnan tudja majd , hogy én egyest nyomtam. Honnan, hát ezek szerint a telefonáló jegyzi , feljegyzi, listázza, kik a vevőik. Telefonszám és cím szerint.
Mondom még egyszer én az egyest nyomtam.
S mi lesz azokkal a szerencsétlenekkel akik semmit nem nyomtak, csak egyszerűen letették a kagylót. Nem szeretnék a helyükben lenni.
Helyükben én vissza hívnám – hogy csak elnézték azt a fránya egyest. Mert éppen délutáni félálomban voltak. Csak megbocsájtják.