Ki ne emlékezne azokra az évekre amikor az infláció következményeként akár 30 százalékos kamatot is kialkudhatunk a bankokban. Akinek volt mit betenni, hitte , hogy jól járt. Miközben legalább 10 százalékot még így is veszített a reálértéken. ezek voltak azok az idők amikor a 12 – 15 ezer forintos fizetések hirtelen triplájára nőttek.
Ma bezzeg nem panaszkodhatunk – még visszamondják – a banki kamat alig 2 azaz kettő százalék. Ha nem az egerek nem éri meg bevinni , jó lesz a szalmazsákban is. Az viszont furcsa, hogy amikor kölcsönöznek már háromszor ennyi kamatot kérnek vissza. Valahol érthető, mert ha nem így lenne nem maradna pénzük márvány borításra a pénzintézetekben.
A közelmúltban ismét csökkent a banki kamat, lassan nincs különbség a lekötés és a látra szóló betétek között. Ez önmagában jó hír, jelzi, megszűnt a forint romlása. Csak ha ez így van akkor miért drága az euró és a dollár. Miért egyre drágább? Ha a forint erősödött – igen izmosodott akkor – az euró árfolyama miért változott a javukra. Ezek addig edzenek amíg csak hagyjuk.
Mostanában ismerkedtem meg a deflációval. Állítólag ez is baj. Ez azt jelentené, hogy zéró vagy még rosszabb mínuszba megy át a kamatszint. Hogy pénzt teszek a bankba , nemhogy fizetnének még levonnak belőle. Bár sok helyen már ez most is így van. Bizonyos számlák kezelési költsége annyira horribilis, hogy ha nem figyelsz oda te tartod el a bankot.
Ha valaki erre azt mondja , hogy divat lett a pénzintézetek szapulása és most én is beálltam a sorba, igazat kell adnom neki. Miért is ne , mindig ara haragszunk aki kölcsönzött. Mert van képe visszakunyerálni.