Úgy jártam mint a kormányunk. Nekem is sikerült összeszólalkoznom minden barátommal, kedves rokonommal szeretett családtagjaimmal. Csak azért mert másként látom ezt a népvándorlást mint a környezetem tagjai. Nem vagyok elég szolidáris, humánus, emberbarát és megértő mint kellene. Sodródom az árral, s felelőtlenül előítéletekkel terhesen, összevont szemöldökkel látom a migráns áradatot. Röstellem is magam mert úgy látom Európa kicsinyke tortáját már aligha lehet tovább szeletelni. Tisztelem a Dalai Lámát, aki bölcsen kimondta – mindenki maradjon a fenekén, ott ahol született, ott találja meg a boldogulását.
A fenti kép szerintem eredeti. Mások szerint beállított fotóshop. Csak, hogy mindannyiunkat hergeljen. Van aki szerint az apróságot csak felmutatja az apja mások szerint átdobja a rendőrök felé. Álló kép, a fene se tudja. Egy biztos, engem ne hergeljen senki, a határt védő rendőrt se és a közvéleményt se próbálják így megdolgozni. Egy szülő, legyen az anya vagy apa ne tegye ki a csemetéjét ilyen kockázatnak. Csúnya szokás. Palesztinában divatos a kődobálós gyerekeket küldeni a frontvonalra. Ott dívik, hogy az iskolákból, kórházakból lövik ki a rakétákat, hogy a viszont válasz tűz nyomán érzelmi húrokat pengetve lázadjanak. Fene nagy a baj ha valaki ilyen praktikákra vetemedik. Tartok tőle, hogy ez a szerencsétlen kisfiú, olyan ötéves lehet ezt a szörnyű pillanatot élete végéig őrzi majd. S ha gyerekei lesznek ő már ilyen szörnyűséget nem művel majd.
Érdekes, hogy a hazai közvélemény, a többség még soha se volt ennyire összetartó, homogén s egyetértő. Mindannyian úgy gondoljuk, a józan többség, hogy segítsük a menekülőket, de nem nálunk nem szívesen látjuk őket. Azt kevéske jót ami a nyugati államokban élőknek a harmada jogosan féltjük. Nem szívesen osztjuk meg az keveset ami még nekünk jut. Vizet, kaját takarót jó szót adhatunk, de ha tehetik fáradjanak egy házzal tovább. S mielőtt lelkiismeretünk háborogna, s fellázadna kimondjuk, hogy szomszédaink se különbek. Románia, Szerbia, Horvátország és Szlovénia lakossága – kivéve az embercsempészeket szeretne túl lenni a népvándorláson. Mindannyian haragszunk mindannyiunkra, magas diplomáciai szinten osztjuk az észt egymásnak. Dühünkben, mérgünkben mert sok mást nem tehetünk. Nem tudjuk megfékezni a békésnek indult népvándorlást. Nem látjuk az áradat végét. S nem halljuk az őszinte beszédet.
Itt az ideje, hogy minden fórumon , a legmagasabban szinten jelentsék be – stop! Ennyi volt ne tovább és akik regisztrálás után nem felelnek meg a Dublini paramétereknek ki lesznek toloncolva. Mint hajdanán. Emlékszem a rendszerváltás utáni években egy közeli rokonom Svédországba udvarolt. Egy szép magyar lánynak. Talán kétszer kísérték haza az ottani rendőrök repülőn. Mígnem hosszú tortúra után letelepedhetett és családot alapíthatott. Mostanában meg javarészt itthon éldegél mert szerinte az ottani muszlimok, törökök már bevették a svéd fővárost. Svédül már tud, arabul meg már nem akar megtanulni. Elege van, hogy a reggeli müzein imára szólító hangjára ébredjen.
Számolok, számoljuk. Még egy hónap és kezdődik a vissza felé toloncolás. Ha csak nem eszkalálódik a káosz és nem csap össze az méretes haditechnika ami most a határainkon belül és kívül felgyülemlett. Gyakorlatozás céljából. S ha toloncolnak, hová és hogyan? Miként lehet levezényelni a népeket? Az UNIÓ vezetése az első háborús válsághelyzetben megbukott. A népvándorlás elleni küzdelemben Magyarország az egyetlen amely képes volt visszaverni a támadást. Vagy fékezni, lassítani és türelmesen levezényelni. Áldozat egy szál se.
Tanulság, hogy másra nagyon ne számítsunk. Vészhelyzetekbe a politikusokat ne engedjük a műveleti területre és az irányítást, a vezénylést bízzuk szakemberekre. S a szívünket s az eszünket kellő arányban hígítva bátran használjuk.
Tetszik nem tetszik – ha a most választások előtt lennénk – a kétharmados többség újra összejönne. Ez a krízis ugyanis most éppen kapóra is jött.Mintha minden más gondunk, problémánk feledésbe merült volna. A helyzet jótékony lepelként homályba borítja mindazt ami nincs kedvünkre. A bajban még végül össze kovácsolódunk. Csak már a barátaim ne orrolnának….
