Sok Lenin képet láttam már életemben. A gyerekkori felvételek eltűntek és a korai időszakából csak egyet ismerek. Valahol egy csőszkunyhó előtt melegszik az illegalitásban lévő időszakában. Majd jönnek a harcos, szónok és a Sztálinnal közös fotók. Még később halála után pedig csak a hűlt helye azokon a festményeken amelyekről sikeresen leretusálta az utódja. Akit nagyon nem akart . Ez a kép pedig a súlyos betegsége idején, a családi albumba vagy a Cseka kérésére készülhetett. Sokáig titkolták.
Egyébként nem volt olyan szerkesztőség – annak idején – ahol nem volt egy Lenin kép és egy kis asztali mellszobor a nagy forradalmárról. Amikor átvettem a főnököm, elődöm szobáját már csak egy aranyozott mellszobrocskát találtam a beépített szekrény mélyén. Ide oda rakosgattam, ki még se hajítom majd meg találom a végső nyughelyét. Elvégre még a mauzóleumban is ott pihen. Aztán egyszer a rendszerváltás kezdetén magas rangú vendégekkel fotozkodtunk az igazgatói szobában.A kinagyított képen meg felfedezem, hogy a jól eldugott szobor kikandikál az íróasztalomon felhalmozott papirhalom mögül. Végül kiderült a turpiság. Csak meglett a tettes. A polgármester asszony – milyenek is a nők – suttyomban belesett a szekrényembe és megtalálta Lenint. S tréfából visszatette oda ahol valamikor állt. Mi meg a nagy izgalomban észre se vettük, hogy eggyel többen leszünk a csoportképen. Elárulom, Lenin elnyerte méltó büntetését. A szerkesztőnk kiretusálta. Még jó, hogy ő észrevette. Lenin meg csak megszokta, hogy neki már ez a sorsa.