Ez egy hirdetés – ne gondoljon semmi rosszra – igaz, ehhez ez a karosszéria dukál – bruhaha Szekszárdon – vették a jegyet mint a cukrot

Kezdenek fárasztani a hirdetések. Főleg azok amelyeket nem tőlem rendelnek.  Hogy egy hét alatt négy nyelvből ledoktorál, ha megveszi a fejére ezt a csoda micsodát, amitől még álmában is folyékonyan beszél majd angolul. Vagy a kopott térde kalácsát kakaósra cseréljük – hívjon, ne habozzon. Most akcióban, féláron házhoz visszük. Többé sose látjuk egymást projekt keretében fizessen be előre három hónapot, négyet betudunk.

 A hajam égnek áll ezektől a szlogenektől. Vakarózok az irigységtől, hogy nekem ilyen szenzációs ötletek nem jutnak már eszembe. Bezzeg valamikor magam is arattam.  Ha valaki emlékszik még a bécsi Tabor strasse végében lévő  – magyarul is beszélünk  nevezetű  óra ékszer áruházra akkor most elárulom, a kampányukat csaknem két évig vezényeltem. Nem éppen társadalmi munkában.

Az áruház óra ékszer kiállítását megutaztattuk az országban, keresztül kasul. A belépő jegy potom ötven forint volt és ezért mindenki kapott egy 500 schillinges bont , alkalmanként egy műanyag órát is. A gutsheint – ez a bon csak Bécsben lehetett beváltani, ahol persze minden 500 schillinggel volt drágább mint bárhol másutt. S az arany se volt mindig az aminek mondták, fénylett ugyan ,de ezüstből lehetett. Persze mi úgy vigyáztunk erre mint a Dárius kincsére, géppisztolyos rendőrök kísértek mindenhová. Nagy buli volt. Kozma Laci alezredes , országos barátom volt a kiállítás biztonsági főnöke. Minden helyszínen ott aludt a kiállítóteremben, csőre töltött pisztollyal. S a lábára volt erősítve egy madzag aminek a vége a bejárati ajtóra kötözött. Sose felejtem el, hogy Szekszárdon már bezárt a kiállítás amikor oda érkeztem a zsákmányért, hogy tovább vigyem. És akkor megjelent vagy félszáz látogató aki lemaradt a bemutatóról, de minden áron ötvenforintos jegyeket akartak venni. Mondván, hogy majd Bécsben levásárolják az öt száz schillinges bonokat. Tisztességesen elmagyaráztam, hogy minden egyes üzletnél csak egyet váltanak be. Kiröhögtek.

 Nem a hátam mögött, hanem szembe. Azt mondták, nyugodjak meg, bízzam rájuk, ők elintézik. Magyarosan. Úgy, hogy mindezt megfelezik az eladókkal.  S nem is tudtam meggyőzni őket ennek az ellenkezőjéről.

Ez volt a rendszerváltás után amikor nálunk még sokan azt hitték, a világ így működik a kapitalizmusban is. A lényeg, hogy ezek az üzleti tanácsok már nekem is fájnak.