Kirakatnézőben valami mindig megtetszik. Egy őszi vasárnap délutánon négyszáz forintos, jó szabású, drapp kabátot szúrok ki az Állami Áruház vitrinjében. Másnap korán lecsapok rá, de a kedvemet szegik: az az egyetlen darabjuk, ami a kirakati próbababát melengeti. Háborgok, kekeckednék is. Hiába, kereken egy hetet kell várnom az esedékes kirakatbontásra. Szabály szerint ki kellene venniük, de megértem, hogy még az én kedvemért sem bontják meg a drága damilokkal behálózott dekorációt.
Gáspár Tiborné, a Centrum és Józsa Tiborné a Ruházati Kereskedelmi Vállalat igazgatója már rugalmasabb. Ők jobban átérzik a vásárló lelkivilágát. Ami megtetszik, azt a vitrin legrejtettebb zugából is kihorgásszák. Ha kell, kirakatot bontatnak. Hitvallásuk, hogy a boltban a vásárló az első.
A miskolci vitrinmesterek, a kirakatok porondigazgatói a szakma művészei. Bohém, összetartó társaság. Igazából megrekedtek, képzőművésznek: festőnek vagy szobrásznak készültek. Csaknem valamennyien egy fővárosi, kétéves kirakatrendező iskolából kerülnek ki. Közülük Szanyi Borbála a legismertebb, aki meg is valósítja az álmát. Török Zsolt, Nagy Ferenc, Kovács László és Kelecsényi László is megfejeli a tudományát, elvégzi a mesterkurzust.
A miskolci főutca bolti portáljai még szürkék, de a vitrinek már csillognak. Egymást érik a nagy kirakati dekorációs versenyek. Még az újságban is szavazhatunk a nekünk tetszőkre. Faragó Miklós, Gellért Tibor, Szabó Pál és Ludányi Tibor – a karjukon az elmaradhatatlan tűpárnával – szorgoskodnak az elfüggönyözött üvegtáblák mögött. Ha harc, hát legyen harc. Egyszerre lebbentik fel a takarót, hogy idő előtt senki se lesse el a másik ötletét. A Debreceni Virágkarneválra, április negyedikére és november hetedikére is megversenyeztetik a dekoratőröket. Még a húsboltok sem maradhatnak ki a versengésből. Tessék elképzelni egy Lenin mellszobrot disznózsírból, fején egy valódi barett sapkával. Kolbásszal körbefonva, keletnémet halkonzervek tetejére állítva. Tömény politika.
A csúcs Kelecsényi László karácsonyi Vuk kirakata az új Centrum Áruházban. Édesapja nyomdokain ő a legkreatívabb a szakmában. A Zsiguli ablaktörlő motorokkal meghajtott róka, kacsa és még ki tudja miféle kedves állat nonstop táncot lejt a kirakatban. Fejüket, szárnyukat, farkukat mozgatják, integetnek az odavezényelt óvodásoknak. A párt és a tanácsi vezetők mint a zsűri tagjai agyonpontozzák a Walt Disney színvonalú attrakciót. Közben Domjánt Edit meselemezét hallgatva helyben megítélik az első helyezést.
Kelecsényi meséli, ő kilóg a sorból. Nem kedveli a szakmáját jelképező tűpárnát. Helyette a szájába fog egy tucat gombostűt. Veszélyes mutatvány, de végül élve megússza. Talán nem ő az egyedüli, aki valamennyi dekoratőrműhelyben megfordul. Több is van a városban, az egyik legnagyobb a Baross Gábor utcai Tüzér laktanyában székel. A Centrumét Szabó Pál alapítja meg, a legtöbben az ő szárnyai alól kerülnek a szakma élvonalába. Nem könnyű a dolguk, kevés a kirakati baba, és ódivatúak, nehezek is. Egyetlen előnyük, hogy még nem csípőficamosak meg a fejüket még elég jól dolgozták. Olyan szocreálos fazonok. Józsáné igazgatósága idején érkeznek az első csábos babák.
Ha ezen a héten nem látom a bécsi kirakatokat, még elhiszem, hogy kihalóban a szakma. Hogy az egész világon szögre akasztották a tűpárnát. Nálunk ugyanis a kirakat nélküli bevásárló központokban javarészt csak ömlesztik az árut. Mint a Szedd magad! akciókban. Az utcai vitrinek is zsúfoltak, a dekoráció fantáziátlan, és kimerül a színes plakátozásban. Eltűntek a létrás utcai üvegtisztítók is, akik legalább hetente letakarították a portálokat.
Jó ez így? A kirakatnéző sétákról már régen leszoktunk, helyette csak a színes áruházi prospektusokat böngésszük.