Na, ki vagyok?
Szia, nem ismersz meg? Na, ki vagyok? Maradj, ne mondd
meg! Már a nyelvemen van. Köpd ki! Közben az elmeszesedett agyi erek pluszmunkában dagadoznak. Majd feladom.
Mi is lenne velünk, a futó idővel szinkronban dolgozó
felejtés áldása nélkül? Nincs olyan kapacitású hús-vér
adathordozó, amely gond nélkül raktározná egy emberöltő
örömeit, bosszúságait, vélt vagy valós sérelmeit. Törölni
kell a rosszat még azon áron is, hogy nem menthetünk
meg mindent a jóból, szépből.
Mi, ötvenesek, ’56-ban kezdjük az első tanévet a miskolci
Kossuthban. A Kossuth utcában, hogy aztán a nyolcadikat
már a Palócziban fejezzük be. Szereposztás, igazgatónk
Kálmán bácsi és Micska Szaniszlóné, első tanító nénink
Hajdúné Baba néni. Mindig feketében. Férje lesétált az
avasalji Mélyvölgy utcából, s örökre eltűnt egy véletlenszerű
málenkij robotos akcióban.
Hiába az erőlködés, kell a sárguló, memóriafrissítő kép.
Balról az alsó sor – Fodor Ferike, Faragó Pistike, két kihagyás,
Kárpáti Zolika, Lázár Lacika,
Iglai, Korcsmáros, Bárdossy
Gabika (az első padtársam,
bankigazgató), majd kettős
ugrás jómagam Merényi
Józsikával (tanár és közíró) és
László Gyurikával (Budapestre
költöznek, majd külföldön
él). Középső sor, már akit
felismerek – Jobbágy Gyuszika,
Huszár Pistike, Kovács
Palika(1958-ban kivándorolnak),
Fábián Pistike, Ujj Zolika
és Straub Sanyika szorosan
Baba néni mellett. Majd
Nagy Pistike, Jávor Zolika (a
szerényen örökös eminens, üveggyári igazgató) és Krausz
Palika (a Borsod Volán jogásza). Felső sorban, aki élesen
bejön – Cseresznyés, Lapsánszki, Kormos Pistike (aranykezű
mester), Fábián Zolika, Kálmán igazgató úr után Gitta Pistike
(aki Dongó motoros biciklivel járt), Komlóssy Attila (kitűnő
sebész, mentős, s fogszakorvos), Bucsi Pistike, Seres, végül
Gulácsi Pistike. Nagyítóval sem lelem meg Endrédy Lacikát,
Swarcz Gabikát és Kozsik Tiborkát. Megfordítom a képet –
készítette az alma materhez közeli sötétkapui Tesbér fotó.
Egy tökéletes, fekete-fehér korrajz. Kitetszik, hogy nem
mindenkinek jutott virág. Nem mindenkit kísérgetett haza a
mamája. Noha minden második héten este hat után botorkálunk
haza a sötét estében. A városban még eldördül egy-két
puskalövés, szórványos tüntetés, de mi hazáig rugdossuk a
kóbor vadgesztenyét. Nyolc osztályra négy tanterem, hetes
váltásban cserélgetjük a műszakot.
A hátsó udvarban Kassai néni, a pedellus lakik a fiaival.
Előttük a homokvályú, amelybe magasat vagy távolt
ugrunk. A termek olajszagúak, mint a műhelyben, ezzel
kenik a padlót. A kopott zöldes, recsegő padok még olyan
masszívan egybeszabottak, tinta és toll vályúval, elődeink
üzeneteivel telefaragva. Télidőben a nagy, öntött vaskályha
álmosítóan morog a sarokban, ha csak nincs szénszünet.
Az ügyeletes kéredzkedés nélkül kimehet szólni a
pedellusnak, ha nem parázslik a kályha.
Na, már végre, beugrott. Te vagy az, aki megfogta a
galambot. Tudod, amikor tévedésből berepült a felső
ablakon. Baba néni kiterelt minket a folyosóra, hogy a
megszédült madárka kimehessen. Minden hiába. Szabad a
gazda. Előttem a pihegő, szárnyát verdeső madár, látom a
kezedben, ahogyan kiviszed a lépcsősorra. Feldobnád, de a
sokktól nehezen eszmél csak bágyadtan totyog, tipeg.
Megvagy, mi tényleg együtt jártunk.
Na kivagyok – részletek a könyvemből
