Különös és nagyon méltatlan nyilvános viták alakultak ki a mostani Anyák Napja alkalmából. Voltak akik azt kifogásolták, hogy sok ezren egy-egy közösségi oldalon köszöntötték a mamájukat. Van benne igazság, nekem se jutott volna eszembe, hogy a facén üzenjek. Meg olvastam arról is, hogy nem minden lapban emlékeztek meg erről az ünnepről. Jómagam aligha sírom vissza  a régi, kötelező, nő és anyák napi köszöntőket. A nyilvános, nagy  céges anyák napi buli is faramuci egy rendezvény. Szerintem ennél személyesebb , meghittebb ünnepünk kevés van. Maradjon is ez így, amíg csak van kit ünnepelnünk.

Drága Édesanyámtól 2105 áprilisában vettünk végső búcsút. Mióta eszemet tudom mindig is magam köszöntöttem, s nem az üzemi vagy a nőtanács. Nem az újságokból tudta meg, hogy ma virág és csoki jár neki. Annyiban  volt más a többiekétől, hogy ezen a napon drága Margit nénikémet is felköszöntöttem mert sajátjaként nevelt. Neki ugyanis nem volt gyereke. Mindez a múlté. Az idei Anyák napján is sorba álltam virágért. A kedvencéért. S ugyanott vettem ahol valamikor ő is , mielőtt együtt felmentünk a temetőre. Apámhoz, aki nagyon korán 1962 nyarán magunkra hagyott. Könnyű dolgom volt, a fenti képen látható hangulatos kis üzletben ismerték az ízlését.

 S ha már Anyák napjáról esett szó  elmondanám, szívem szerint akár az év összes napján megünnepelhetjük azt aki életet adott nekünk. A sors nagy ajándéka, hogy mamám 95 esztendős koráig velem volt. Tőlünk három házzal arrébb lakott így ritkán telt el nap, hogy ne láttuk volna egymást. Végül az internet és a telefon jóvoltából forró dróton is kommunikáltunk. Hogy vagy, mi kell, mit vigyek, mi a probléma – naponta hússzor is kifaggattuk egymást. Minden látogatásom, beszélgetésünk azzal zárult, hogy hová sietek, hogy-hogy nekem sose jut elég időm Rá. Talán ennek következményeként visszatérő rémálmom, hogy napok óta  elfelejtettem felhívni, meglátogatni. Szörnyű álom, de az ébredés, a ráébredés se sokkal kellemesebb.