– A 2001. szeptember 11-i amerikai terrortámadások napján önnek is eljött a világvége.
– Rendszeresen tartottam önvizsgálatot odahaza, 2011. szeptember 8-án, egy szombati napon vettem észre egy apró csomót az egyik mellemben, s hogy behúzottá vált a bőröm. Egy gyermekkori sebész barátom még aznap megvizsgált. Megerősítette a gyanúm, de meg is nyugtatott, hogy pikk-pakk kikapják a csomót, és minden rendben lesz. Az ELTE Kísérleti Pszichológiai Tanszékének akkori vezetőjeként hétfőn el kellett indítanom az új tanévet, így kedden jutottam be mammográfiára, ahol egyértelművé vált a diagnózis. Bátyámat hívtam telefonon, hogy elmondjam neki a történteket, de ő csak annyit kérdezett: nem nézem a tévét? Nem értettem, hogy jön ez ide, amikor én a sorsomról beszélek neki. Amikor bekapcsoltam a készüléket, az első képsor, amit láttam, hogy összeomlik a Világkereskedelmi Központ épülete. Az első gondolatom az volt: „halálos beteg vagyok, s tessék, erre össze is omlik a világ.” Rögtön a második gondolatom viszont már a felismerés: „te jó ég, a diagnózis nyomán máris úgy gondolkodom, mint egy 3 éves gyerek, aki önmagát helyezi a világ középpontjába.” Miután évtizedek óta kutattam már akkor is a hipnózis és a módosult tudatállapotok jellegzetességeit, felismertem ezt önmagamon. Rögtön fogtam egy vaskos füzetet és elkezdtem lejegyezni a gondolataimat. Címet is adtam neki: GYÓGYULÁSI NAPLÓ. Nem gondolkodtam a címen, viszont ezzel már az első napon önkéntelenül is kijelöltem a célomat.
– Mit jelent a módosult tudatállapot egy beteg számára?
– A rák diagnózisa gyakran olyan trauma, ami mindent felülír az agyban. A beteg észlelése beszűkül: nemcsak kevésbé tud koncentrálni és gondolkodni, de mindennek jelentőséget, általában negatív értelmet tulajdonít, s mindent magára vonatkoztat. Ezt is átéltem azon a napon. A mammográfiás vizsgálaton ugyanis az asszisztens egyszer csak felkiáltott: „nagyon nagy baj van, megyek a főorvos asszonyért.”Negyed órába telt, amíg a főorvos odaért, addig én fejben már próbáltam lezárni az életem. A következő játszódott le bennem: „az engem ismerő és szerető sebész barátom nem akart megrémiszteni, ezért nyugtatott meg, bezzeg ez a számomra ismeretlen asszisztens nem kertel, megmondja az igazságot.” Átgondoltam, hogy mit kell még megtennem, ha a mindjárt érkező főorvos azt mondja, hogy már csak egy évem van hátra, s mit adok fel ebből, ha fél évet vagy három hónapot ad nekem. Megérkezett, majd nyomban kiderült, hogy nem velem van baj, hanem a géppel, amit csak ő tud beállítani. A betegutam első napján nagy felismerés volt, hogy mennyi félreértés, félreértelmezés feszítheti a betegeket.
– Minden szónak súlya van.
– Nemcsak minden szónak! Az orvos egy ilyen súlyos élethelyzetben kiemelt tekintélyszemély: minden gesztusa, kézmozdulata, sóhaja, szemöldökráncolása jelzés a beteg számára, aminek jelentőséget tulajdonít akkor is, ha nincs jelentősége. Utólag találgatni kezdi, mi lehet a kimondott mondatok mögött. Mindennek üzenetértéke van. Sok orvos sajnos nincs tisztában azzal, hogy önkéntelenül is mennyi negatív jelzést küld a betegei felé, holott ugyanannyi idő alatt tudatos pozitív kommunikációval nagyon sokat segíthetne is a betegeinek. Nem mindegy, hogyan jön ki egy páciens a rendelőből: félig teli vagy félig üres az a pohár? Lehet, hogy a szavak szintjén ugyanazt mondja két orvos, egyik mégis lendületet ad a betegének, a másik lelombozza. Diploma utáni képzésben már tanítjuk a krízishelyzetben lévőkkel dolgozó szakemberek, orvosok, lelkészek, pszichológusok számára az úgynevezett szuggesztív kommunikációt. Ez nagy öröm számomra, de szomorúság is, mert erre a képzésre jellemzően azok jelentkeznek, akik egyébként is hangsúlyt fektetnek a kommunikációra, tehát vélhetően jobban kommunikálnak az átlagnál. Az orvos-beteg viszonyban a páciensnek erőt adó pszichológiai módszereket már az alapképzésben meg kellene tanulnia minden orvostanhallgatónak még azelőtt, hogy egyetlen beteggel is találkozna.
– Hogyan vészelte át a kezeléseket?
– Teljes melleltávolító műtétre volt szükség, nyirokcsomó áttétek is igazolódtak. Ráadásul a szövettan is rossz prognózisú betegségtípust jelzett, ezért egy nagyon agresszív kezelésre volt szükség. Szendvicsterápiának hívták: egy több hatóanyagból álló kemoterápia és sugárkezelés váltotta egymást, a teljes kezelés kilenc hónapon át tartott. A rendkívül erős mellékhatások miatt nem sok beteg tudta végigcsinálni. Nekem előnyöm volt abban, hogy míg az orvosok megadták amit a kor tudományos bizonyítékai alapján biológiailag meg lehetett adni, én mellétettem mindazt, ami pszichológiailag segített a mellékhatások csökkentésében, a gyógyulásban, a túlélésben.
– Nyilván protekciós páciens volt, jobban odafigyeltek önre, mint egy átlag betegre.
– Hadd mondjak el egy történetet. Az első sugárterápiás megbeszélésre vártam a férjemmel. Ötvenhat betegre tíz szék jutott. Én kemoterápiáról jöttem, rettenetesen szédültem, ezért visszamentem az osztályra leülni. Három és fél órát várakoztunk. „Tán őt is meg kell vizsgálnom?” kérdezett vissza gunyorosan az orvos, amikor rám került a sor, s kértem, hogy bejöhessen velem a férjem is. Végül kint maradt, mert láttam a férjemen a dühöt, s féltem, hogy tettlegességig fajult volna a találkozás. Derékig le kellett vetkőznöm, s mivel ez már a műtét után történt, fél mellel ültem egy széken a szoba közepén. Az orvos nekem háttal kezdett kérdezgetni. „Mikor derült ki a betegség? Mikor volt a műtét? Mikor menstruáltam utoljára?” Utóbbi kérdésre nem válaszoltam. „Mi az, talán nem tudja?” Ezzel a gúnyos kérdéssel fordult felém. Megsemmisülve ültem ott, mint egy szoba közepére dobott tárgy, amire már rá sem lehet nézni. Akkor összeszedtem magam, s ugyan remegő hangon, de indulatosan válaszoltam: „ezekről az életemet alapvetően meghatározó, mély és intim kérdésekről nem tudok a hátával társalogni!” Onnantól kezdve odafordult. Ez volt életem legnagyobb megaláztatása. Ma is felzaklat, ha visszagondolok rá. Akkor és ott határoztam el: ha meggyógyulok, mindent meg fogok tenni azért, hogy ezt másokkal ne lehessen elkövetni! Az az orvos ma már nem él. A félreértések elkerülése érdekében: a halálához nem volt közöm.
– A zsúfoltságon, a kórház adottságain egy beteg nem tud változtatni és a többségnek pszichológiai jártassága sincs. Mi az, amit megtehet önmagáért egy páciens?
– Nagyon sokat! Mindenekelőtt nem szabad elzárkózni a pszichológiai segítségnyújtás elől. El kellene felejteni azokat a buta tévképzeteket, hogy pszichológusra csak a buggyantaknak van szükségük. Nagyon sok olyan módszert ismerünk, amelyek révén érdemben lehet segíteni. Több kutatás is tudományosan alátámasztotta, hogy például gyorsabb a műtét utáni lábadozás és kevesebb fájdalomcsillapítót igényelnek azok a betegek, akikkel már az operáció előtt foglalkozott pszichológus, s megtanultak önsegítő technikákat. Kimutathatóan kevesebb mellékhatás gyötri azokat, akik sikeresen alkalmaznak feszültségoldó vagy a gyógyító képzeletet segítségül hívó módszereket. A hajhullást nem lehet pszichológiai beavatkozással befolyásolni, de például a hányingert vagy a fájdalomérzetet igen.
– Naplóírás: érdemes napi tizenöt percet rászánni, hogy a betegséggel összefüggő történéseket, tapasztalatokat, érzelmeket, félelmeket, bosszúságokat leírja az ember, mert már önmagában ezáltal csökken a stressz mértéke. Információszerzés: nem szabad sodródni az árral, érteni kell, hogy mi miért történik. A túlzsúfolt rendeléseken sokszor nincs idő az orvossal részletesen beszélni, de tudatosan, jegyzetelve fel kell készülni, s oda mást is magunkkal vinni, aki jobban tud figyelni. Meg kell találni a megbízható információ-forrásokat: nem össze-vissza olvasni a rémtörténeteket az interneten, hanem az ápolókkal vagy betegtámogató egyesületekkel, alapítványokkal felvenni a kapcsolatot. Ki kell iktatni a negatív szuggesztiókat: a betegek nagyon sokat ártanak egymásnak azzal, hogy a kezelőben egymásra licitálva ecsetelik, hogy ki kínlódik jobban. Persze azért teszik ezt, mert ott megértő közeget éreznek maguk körül, de ennek nem szabad részévé válni! A kemoterápiára nem méregként, hanem az orvostudomány mai állása szerinti leghatékonyabb gyógyszerként kell tekinteni, s nem elriasztani kell egymást, hanem pozitívan támogatni. Nyugodtan vihetünk magunkkal például számunkra kellemes zenét a kezelésre: feltesszük a fülhallgatót, s kizárjuk a negatív külvilágot. A zene egyébként is terápiás eszköz, mert ellazít, érzelmeket vált ki, ezzel eltereli a figyelmet a nehézségekről, a fájdalomról.
– Mi a legnagyobb változás az ön számára, amit a betegség hozott?
– A hosszú távú gyógyulás kulcsa, hogy a beteg feltöltődhessen, s ne engedje meg senkinek, se munkahelynek, se családtagoknak, hogy ettől eltántorítsák! Engem például a szépirodalom és a komolyzene kapcsol ki, különösen egy élő koncert. Mégsem adtam éveken át módot magamnak, hogy egy regényt elolvassak. Váltottam nyolc alkalomra szóló koncertbérletet is, hogy a fix időpontokra majd biztosan eljutok. Hétszer közbejött valami! Valamit mindig önmagam elé soroltam, mert fontosabbnak ítéltem, mint a saját energiaraktáraim feltöltését. Ezt nem lehet büntetlenül megtenni. Egy felnőtt embernek saját felelőssége is van abban, hogy a mindennapokban kiharcolja önmagának a pihenésre és a feltöltődésre az időt, legyen az sport vagy hobbi, kertészkedés, alkotás vagy utazás. Én például tvisztkirálynő voltam az egyetemen, s ha alkalmam van rá, ma is örömmel végigtáncolok egy éjszakát. Minden reggel fél órát tornázom, odafigyelek arra, hogy mit eszem, és már tudok nemet mondani. Megtanultam: az én életem nem fontosabb, mint másoké, de van olyan fontos, mint másoké.
– A naptárát látva mégsem úgy tűnik, mint aki sok időt szán önmagára.
– Az önmagára való odafigyeléssel én senkit nem arra biztatok, hogy hanyagolja el a kötelezettségeit vagy a családját, az én életem sem a tétlenségre példa. Kell legyen olyan önmagán túlmutató célja az embernek, amiért érdemes reggel felkelni. A rákból ugyan meggyógyultam, de mégiscsak 75 éves leszek, s egyre közelebb a vég számomra is. De ne a haláltól féljünk, hanem amíg élünk, addig a legteljesebb életet éljük! Én pedig méltó életcélnak érzem, hogy életem utolsó szakaszában a tudásommal és tapasztalataimmal azoknak segítsek, akik most küzdenek. Sok más beteg számára is erőt ad, hogy segít a sorstársaknak, ezáltal megéli azt, hogy nem volt hiábavaló a saját szenvedése, mert abból olyan értéket kovácsolt mások számára is, ami önmagát is építi, erősíti.
– Van olyan üzenete, amit átadna azoknak, akik most mélyponton vannak?
– Egyszer egy kontrollvizsgálatra várakozva beszélgettem egy betegtárssal, aki arról beszélt, hogy semmi öröm nem érte mostanság. Elmeséltem neki, hogy bár engem is értek bosszúságok reggel óta, én mi mindennek örültem mégis aznap. Például a teraszon lévő kókadt petúniák feléledésének vagy a kontrollvizsgálatra való várakozásnak, mert ott végre lehetőségem nyílt nyugodt körülmények között egyetemi dolgozatokat javítani. Amikor végzett, visszajött, s azt mondta: átgondolta, s tényleg akár örülhetett volna ő is aznap már néhány dolognak. Csak nem vette észre!
Dr. Bányai Éva pszichológus, professzor emeritus az ELTE Pszichológiai Intézetében. 1970 óta foglalkozik hipnóziskutatással. Fő kutatási területe a hipnózis élettani hátterének, a magatartásra és az élményekre gyakorolt hatásának társas nézőpontból történő tanulmányozása. Az utóbbi időben daganatos betegeket segítő új hipnoterápiás módszerek kidolgozásával foglalkozik, és magas kockázatú rákbetegek kiegészítő hipnózis kezelésének hatását vizsgáló kutatást folytat. Több alkalommal tanított vendégprofesszorként külföldi egyetemeken is. A Magyar Hipnózis Egyesület örökös tiszteletbeli elnöke, a Magyar Pszichológiai Társaság volt elnöke. Első női elnöke volt az Európai Hipnózis Társaságnak és a Nemzetközi Hipnózis Társaságnak. Iskolateremtő munkásságáért, tudományos tevékenységéért számos rangos magyar és nemzetközi elismerésben részesült.
Az interjú a Rákgyógyítás Magazin 36. számában jelent meg, 
