Az én kisfalum a villanyrendőr környéke volt. Miskolc
szíve, ütőere, ahol a városi élet pulzált. Találkozzunk a
sarkon! Kinek jutott volna eszébe erre más, mint azt alsó
képünkön megmerevedett forgalmas kereszteződés. Itt
futottak össze a barátok, barátnők, itt ismerkedtek az
ismeretlenek, ez a volt a világ közepe. Számomra ez a fekete-
fehér kép is némán regél. Arról, amit láthatunk, de arról
is, amiről már csak mi tudunk. Az évszám legyen 1966
vagy 1968. Tökmindegy.
Elbontották már a rogyadozó sarokházat, a Széchenyi 44-
ből 46 lett. Eltűnt a számomra fontos Ofotért bolt – ahol korábban
ötven fillérért vehettem
a mindenkire frászt hozó
filteres villanós magnéziumot
gyújtózsinórral. Ez volt a mai
vaku elődje. Amit jószerivel
csak 16 éven felülieknek
adhattak. Közben megcsodálhattam
a kirakatában a keletnémet
ipar remekművét, a
kakukkosóra-szerű barométert.
Jó időben a bő szoknyás
mennyecske táncolt ki belőle,
mindössze 28 forintért. Azért
emlékszem ilyen pontosan,
mert sokáig gyűjtöttem rá,
hogy édesapámat meglepjem ezzel. A ház eldózerolásával
keletkezett egy hatalmas tűzfal abban az időben, amikor
már túl voltunk a cipőt a cipőboltból transzparenseken, de
mosóport és intimbetétet még nem kínáltak. Politikusokat
sem, így aztán csodálatos kreativitással ide került Miskolc
térképe. Szemléletesre sikeredett. Ránézésre kitűnt a kilátó
képe, a főutak számozása, a tapolcai kemping piktogramja
és a lillafüredi vízesés. Nos, az okos telefonok és a GPRS-ek
fordulj enyhén jobbra le és fel világában ez megmosolyogtató.
Akkoriban viszont ez egy csoda volt. Srégen szembe a
Borsod megyei idegenforgalmi vállalattal büszkén hirdette,
mire is vagyunk már képesek.
Előtte a terecske nemcsak egyszerű találkahely volt.
Fiatalok, öregek koptatták a padokat reggeltől estig. Mi
néztük, nézegettük a felhozatalt, a magukat kellető,
karonfogva lófráló lányokat. Füttyögve szívtunk utánuk,
kisebb-nagyobb eredményességgel – mert még nem kellett
tartanunk a nők jogait védő feministáktól. Aztán ha jó
szerencsével jártunk, elsétálhattunk a Deák térig vagy a
Népkertig. Oda, ahol akkoriban még nem világították így
meg a randi padokat.
Mivel jó időben többet karikázok, arrafelé ki nem hagynám
a 48. számú ház dufartját. Lengyel Bandi úri szabó
barátom, a mi férfidivat diktátorunk lassan egy félévszázada
hajtja az öreg varrógépet. Már csak vele vagyok képes
leleltározni a környéket. Versengünk, kinek jobb még a
memóriája. Mondom, ott lakott a szomszédban az öreg
Fodor, az asztalos, a fia, a Feri és a szép lánya. Tromfol,
vizsgáztat. Kik laktak a Piva, a Napsugár cukrászda felett.
Borsék, akiknek a lányába halálosan szerelmes volt Bán
Andris a Rákóczi utcából. Mellettük Rabin, a vizsgázott
mesterfogász, aki az ablakban dolgozott. Szemből lestük a
dagadt orcájú, tátott szájú fogfájósokat. A fia dr. Rabin Laci
reumatológus és alpolgármester volt. Bindászék, Britzék,
Reményiék, Szegediék és még sokan mások. Hihetetlen,
hogy míg a tegnapi napunk már homályban leledzik, ötven
évre visszamenően ajtóra, ablakra emlékszünk. A Gelb lányokra,
akik az első emeletről nézegettek az utcára. A szőke
Zs. Vandára, aki tévészalon felett lakott. S az egymásra
nem hajazó Kovács ikrekre, akik ellejtettek esténként néhányszor
a Forintoson. A földszinten Elekék, az emeleten
Hauszmannék, az udvar végében pedig Szászék laktak.
Majd ránk telepszik a bizonytalan talány. Vajon figyelnek-
e mostanában is így, hiányzunk-e majd mi is, lesz-e valaki,
aki minket is gondosan számba vesz? Egyszer majd…
A frászt hozó filteres vaku – ezt is kiírtam magamból – kakukkos barométerre gyüjtöttem
