Bőségesen bespájzoltam a régi képekből. Egyre nehezebb
a válogatás. Magamnak sem tudom megmagyarázni,
hogy mikor miért, s hová kormányozom gondolataimat a
múltba. Jöjjön a Hősök tere. Sokáig magam sem tudtam,
hogy ez egy háborús képződmény. Talán 1944-ig itt is
olyan földszintes kis házak zsúfolódhattak össze, mint
amilyent a hetvenes évek végéig még láthattunk a Pecze
patak zsidó templom mellé eső oldalában. A fotó árulkodó,
a postaigazgatóság tetején virít az elmaradhatatlan vörös
csillag. Még nyoma sincs az emeletráépítésnek. A csillagot
leszámítva olyan, mint amikor Gömbös Gyula miniszterelnök
felavatta a harmincas években.
A nem sok fantáziáról árulkodó szériában gyártott
szovjet hősi emlékmű rátelepszik a térre, de még marad
elég hely az ott rajcsúrozóknak. Nem látszik, de tanúsítom,
bőven vannak padok. Betonlábas, vandálbiztos faülőkék
szegélyezik a teret. A Déryné sarkon Gyúrócsik Emike
doktornő rendelője, előtte
Vas doktor úr vászontetős
Skoda Oktáviája parkol.
Emikéhez oltásért, dolgozat
elleni orvosi igazolásért
ácsingózunk. Nagy szíve van
a doktor néninek.
Esténként bandázunk
a tér sarkában. Kimérjük
a helyet, hogy látószögbe
legyen Zimányi Zsuzsika
az első emeleti ablakból,
de Rack Zsuzsika sem lehet
takarásban. Az utóbbi ablaka
a patakra nyílik, akár be is ugorhatunk hozzá. Mi azonban
ilyet sose teszünk. A placc kopár, nem úgy, mint a minden
szögletében zöldellő szomszédos Deák tér. Ha itt hódítunk,
párban sétálunk az erdőgazdaság előtti parkba. A tér
legelegánsabb saroképületében a Muskátli vendéglő, ami
mára – ki tudja miért – Víg postás. Fölötte lakik a Fischer,
a Frommer, a Hevér és a Vas család. Mindenki ismer mindenkit.
A tér számomra egy intézmény. Iskolából jövet-menet
nyolc esztendeig koptatom keresztbe kasul. Számomra
több mint egy óriási aszfalttömeg. Kisdobos és úttörőavatás,
városi majális, ünnepi zenés katonai őrségváltás alkalmi
koncertek megannyi élmény helyszíne. Május elsejéken
hol a térre, hol a posta előtti járdára ácsolják a tribünt.
Máig sem tudom, miért váltogatták a helyszínt.
Az egyes posta zöldes majolikacsempével van burkolva.
Van időm felmérni minden részletét. A fiatalabbak el
sem képzelhetik, hogy ha a pesti vagy netán a külföldi
rokonokkal akarunk táv recsegni, vonalat rendelünk,
majd két-három órát ücsörgünk az áhított háromperces
kapcsolatért. Miközben a büdös és szűk fülkében nemcsak
a szomszédban hangoskodót halljuk, hanem a postáskisasszony
lihegését is a vonalban. Aki három percen túl a
kapcsolat megszakításával vagy pótdíjjal fenyeget. Szórakoztató
látnivaló a postatérben kígyózó csillogó rézcső,
amelyben levegővel préselik át a táviratokat. Újdondászként
bejárom a hivatalt. Kifürkészem és megírom a csőposta
történetét, sőt még azt a homokosládát is meglesem,
amelybe a postások ürítik a pisztolyukat. Itt találkozom
először dr. Kamody Miklós bácsival, aki az ország leghíresebb
postatörténésze. Élvezet hallgatni.
Ugrás a jelenbe. Keserves az ébredés. A ráébredés: hogy
mivé lett az ősök tere. A művészien monumentális szobor
sokkal nagyobb teret érdemelne. Szinte fuldoklik az ös?-
szevissza szabdalt bezártságban. Levegő után kapkod. Hiányzik
a drágán megalkotott torzó tér elcsencselt patak téri
széle. A földalatti parkoló cápára hajazó kapuja is némán
tátog. Mintha azt kérdezné – ez lett a Hősök tere…
Beszól a postáskisasszony – fejezetek a könyvemből
