Maradok a kaptafánál – ha megfizetnek beszállok a buliba – mindenkinek azt ígérném amire vágyik

Gondolkodom, van még rá néhány napom. Ha nagyon igyekszem 500 ajánlószelvény összegyűjtésével elindulok a választáson.

Rákérdeztem, a választási bizottság lestemplizett gyűjtőívével lehet ringbe szállni. Számolgattam a gráf havi hetven ezer olvasója között csak találnék félezer felnőtt korút akit képes lennék meggyőzni, hogy nálamnál jobb képviselőt petróleum lámpással se találna.  Veszteni valóm semmi így mindent megígérnék. Mindenkinek azt amit hallani szeretne.

Mondjuk a közteres rendészeknek azt, hogy többé nem óberkodnék velük még ha igazam van akkor is kussolok. A tanároknak,  az orvosoknak, a  nyugdíjasoknak, a  munkásoknak a  parasztoknak, s az értelmiségieknek  meg a szomszédaimnak is mondanék valami biztatót. Hogy rám számíthatnak. Osztanék nekik almát és hálós krumplit, s még azon a lóvén is megosztoznék velük amit a kormány állami támogatásként ad a kampányra. Szóval mindenki jól járna. Higgyék el ezzel a fantazmagóriámmal már régen nem vagyok egyedül. Azt látom, hogy a jelöltek úgy repdesnek elő a semmiből mint a szúnyogok. Valaki fizet azért, hogy minél többen nevezzenek be a négyévenként tartandó egyfordulós választásba. A cél, hogy az esélytelen indulók az erőket , a szavazókat minél jobban megosszák. A szalámizó technika régi trükk. Hiszen a nagy többség tudja, sansza sincs, de jól jön az a mellékes amit a bomlasztóként a  szolgálataiért most zsebre vághat.

Magam is beállnék a statisztériába. Az a pár millió is jól jönne amit ezért pengetnek. Csak egy apróság tart vissza, hogy más naponként borotválkozok. Ehhez viszont csak bele kell néznem a tükörbe, ami egy ilyen húzás után már nehezemre esne. Bármelyik oldalról kérnének.

Így aztán ahogyan mondják, a suszter maradjon a kaptafánál… nyugi, tartom magam ehhez.