Nagy Viktor édesanyja 2016 elején kezdett erős hátfájásra panaszkodni és sokat is fogyott. A családnak nem volt tapasztalata daganatos betegségek terén, ezért elsősorban reumatikus eredetű problémára gyanakodtak. Csak miután a reumatológiai kivizsgálások nem hoztak eredményt, indultak el belgyógyászati irányban kutatni az okokat. Végül 2016 novemberben kaptak magyarázatot a történtekre: az asszonynál rosszindulatú gyomordaganatot találtak. 2017. márciusban megműtötték, ám operáció közben kiderült: a daganat már műthetetlen, mert a tumor a hasnyálmirigyre és a hashártyára is átterjedt, a betegség gyógyíthatatlan. Kemoterápiás kezelések következtek annak érdekében, hogy a betegséget vissza lehessen szorítani, de legalább az állapotrosszabbodást lassítani, késleltetni. Az aktív onkológiai terápia 2017. októberig tartott, majd már csak a panaszok enyhítésére, a fájdalomcsillapításra koncentráltak. Fia az utolsó percig édesanyja mellett volt, az asszony otthonukban 2018. január 2-án halt meg. Nagy Viktor úgy döntött, a betegút számára legfontosabb tanulságait megosztja másokkal is.
dr. Nagy Viktor
Motivációjáról így fogalmaz: „Egy daganatos betegség alapvetően változtatja meg nem csak a beteg, hanem a hozzátartozók életét is. Legyen az házastárs vagy élettárs, szülő, gyermek vagy testvér, különböző módon, de mindannyian érintettekké válunk. Az első kérdés, amit felteszünk: mit tehetek én a beteg hozzátartozómért? Ezzel egy időben azonban meg kell kérdeznünk magunktól azt is, hogy mit tehetek saját magamért, hogy ebben a nehéz helyzetben helyt tudjak állni? A hozzátartozók többsége ilyenkor azt érzi, hogy kétszer olyan erősnek kell lennie mint eddig. A beteg megóvásának szándékától vezérelve elnyomják érzelmeiket, háttérbe szorítják saját szükségleteiket. Mindez azonban hamar visszaüthet…“
1. Merjünk segítséget kérni!
Nyíljunk meg egy barát vagy egy tapasztalat onkopszichológus előtt. Sok hozzátartozó megnémul a döbbenettől, amint szembesül a diagnózissal. Azonban egy tartós lelki bezárkózás ténylegesen senkin sem segít. Legyen bátorságunk megnyílni, keresni valakit, akivel nyíltan bármit meg tudunk beszélni. Egyre több onkológiai osztályon érhető el képzett onkopszichológus szakember, aki a daganatos betegeknek és a családtagoknak egyaránt segítséget tud nyújtani. Felejtsük el az előítéleteket! Pszichológushoz fordulni nem a gyengeség, hanem a bölcs belátás jele, hiszen olyan szakemberek ők, akik pontosan tudják mivel jár egy rákbetegség testileg és lelkileg, s valódi lehetőséget kínálnak arra, hogy a problémákról, a félelmekről, az aggodalmakról nyíltan beszélni lehessen.
2. Mit szeretne a betegünk?
Ne hozzunk a daganatos beteg hozzátartozónk helyett döntéseket, ha mód van rá, kérdezzük meg, ő maga mit szeretne! Sokan úgy vélik, azzal hogy önmaguk is találkoztak már daganatos beteggel vagy ápoltak rákos beteget, ez felkészültté tette őket arra, hogy másoknak irányt mutassanak. A környezet jószándékú – olykor erőszakos, számonkérő, máskor egymásnak is ellentmondó tanácsai – terhesek lehetnek a beteg számára: úgy érezheti, mindenki gyámkodni akar felette. Sok beteg érzi magát más által irányítottnak a kezelések során. Kezeljük hozzátartozónkat ugyanolyan teljes értékű és döntésképes személyként, mint a betegség diagnosztizálása előtt.
3. Használjuk fel átgondoltan és tartalmasan az együtt töltött időt!
A legértékesebb, amit beteg hozzátartozónknak ajándékozhatunk, az együtt töltött idő. Közös beszélgetések, együtt átélt élmények, az élet örömteli oldalainak hangsúlyozása az, ami ilyenkor a legfontosabb. Ne engedjük, hogy a betegség eluraljon minden gondolatot! Az elsődleges természetesen a fizikai fájdalmak, panaszok enyhítése, ám ha ez sikerült, az „itt és most“-ban a jó meglátása és megláttatása még mélyebbé teheti két egymást szerető ember kapcsolatát. Ezek azok az élmények, amelyek mindkét fél számára örökre megmaradnak. Ha a szerettünk nyitott rá, beszélgessünk őszintén, tabuk nélkül: ez később soha nem lesz pótolható.
4. Vegyük komolyan saját érzelmeinket és szükségleteinket!
Természetes, hogy gondoskodunk beteg családtagunkról, nyomon követjük a kezeléseket és az állapotváltozásokat. Figyeljünk azonban arra is, hogy ne tűnjünk el saját magunk számára sem. Kérdezzük meg magunktól: hogy vagyok én? Mit szeretnék? Mi az, ami nekem jót tesz? Ha van rá lehetőség, lelkiismeretfurdalás nélkül szakítsunk időt magunkra is, sportoljunk, bűntudat nélkül folytassuk addigi szabadidős tevékenységeinket, mert ahhoz hogy beteg családtagunkat fizikailag, érzelmileg, lelkileg támogatni tudjuk, szükség van a feltöltődésre.
5. Lelki támogatás mellett figyeljünk az anyagiakra is!
Ha a daganatos betegség aktív korú embert érint, a munkából való kiesés nagy nehézséget okozhat a betegnek és a családjának is. A helyzetet sokszor tovább súlyosbítja, ha a családtagok kétségbeesésükben reklámok, hirdetések, termékügynökök, termékbemutatók nyomán jelentős anyagi ráfordítással vásárolnak meg különféle termékeket, eszközöket, amelyeknek a haszna minimum kétséges… Ha tehetjük, segítsünk abban, hogy a beteg ne szenvedjen hiányt olyan dolgokban, amelyek jóllétét szolgálhatják.