Kéményseprőt látok, szerencsét találok. Korán belém vésődik ez a babona. Tudom a rítust, megragadom a gombomat, és nem engedem el mindaddig, amíg nem találok egy törött ablakot vagy egy szürke lovat. Könnyű a dolgom, ha ló nincs, pár száz méteren belül mindig akad egy megfelelő repedt üveg: a lépcsőházi ablakok sok helyütt sérültek. A háború nyomai még itt-ott fellelhetők. A forradalom idején aztán a nagykapu világítóablakai is szilánkosra repedeznek. Az ingatlankezelő vállalat karbantartói nem győzik a munkát.
Focizás közben magunk is berúgunk néhány ablakot. Ilyenkor gyorsan eliszkolunk, mintha mi sem történt volna. Még a lasztit is veszni hagyjuk. Másnap együtt cipeljük a nehéz ablakkeretet az Ady hídnál lévő műhelybe. Nem ússzuk meg olcsón, a pótlás négyzetméterenként húsz forint. Cserébe a dühös szomszédtól visszakapjuk a kiszúrt labdát. A köszörűsök, az esernyőjavítók havonta kiabálják körbe a gangunkat. A vándor üveges viszont csak ritkán jár. Kevés az ablaküveg, és központilag osztják szét. Így az üveges először csak felméri a kárt, előleget kér, majd pontosan visszajön a méretre szabott táblával. Ellesem a tudományát. Megfigyelem, hogy háromszögletű lemezekkel ékeli be az üveget. Utána, mint a cukrászok a krémet, finoman, kézzel és késsel keni fel a nyúlós gittet. Szigetelésként. Severnyák Miklós, a szakma nagy öregje még a diósgyőri 114. számú Ipari Tanuló Intézetben sajátítja el a tudományát. A festők és a parkettások közül csupán négyen választják az üvegezést. Két évig tágítják a fejüket, megnézik a salgótarjáni és a miskolci üveggyárat, azután rögtön a mély vízbe dobják őket. Szériában drótüvegezik a panelházak erkélyeit. Miklós ujjai hamar megedződnek. Kétszer mér, egyszer szab. A lepattintott tábla szélén úgy húzza végig a kezét, hogy nézni is rossz. Nekem még egy törött poharat se sikerül úgy felszedni, hogy ne sértsem véresre az ujjaimat. A drága gyémántköves vágó már a múlté.
A speciális szerszám titkát most tudom meg. Azokban még valódi a kő, és használat előtt mindet be kell „hangolni”. A mesterek gyorsan megtalálják az üvegvágó megfelelő dűtési szögét. Sokáig a miskolci deszkatemplom előtti házban a legnagyobb üvegezőműhely tulajdonosa Török Kálmán. A városban egyedüliként mattírozza az ajtó- és ablaküvegeket. Homokfúvással, papírsablonnal csodálatos művészi munkák kerülnek ki a keze alól. A régmúltban a bankok és az elegáns boltok üvegablakait, pénztárait, vitrinjeit monogrammal díszítették. Ma már ezt legfeljebb savmaratással végzik. Miklós helyreigazít, gitt nincs, csak a Pál utcai fiúknál. Ott még rághatják. Azt a nyúló, kenceficés, olajjal finomított szigetelő-tömítő anyagot kittnek nevezik. Egy sajókeresztúri vegyész gyártja és forgalmazza még, de a korszerű hőszigetelt nyílászáróknál már ennél egyszerűbb anyagokkal dolgoznak. A nyolcvanas évek elején még sok az üveges és képkeretező a városban. A legismertebb: Brüchel György, a festőipari szövetkezetben és Altrichter úr, a magánzó. Utóbbi a Széchenyi út 81-es szám alatt dolgozik. Nagy a klientúrája, sokszor várunk rá, mert a mester miseidőben a mindszenti templomban kántorkodik. Mára alaposan megfogyatkoznak. A Zsolcai kapuból Tóthék átköltöztek a Katalin közbe. Maguk mögött hagyták a régi műhely lerongyolódott portálját. Rajtuk kívül még a Hirskó Bt. az Ady hídnál, a bevásárlóközben működik. Az utánpótlás akadozik. Az iparosoknak nincs miért reklámozni magukat. Igazi urak, házhoz nem mennek semmi pénzért.
A törött ablakot, ahogy régen, be kell cígölni a műhelyükbe. Így a barkácsoló hajlamúak maguk üvegeznek. A szintetikus köves üvegvágók fillérekért kaphatók. Én is eljátszanék a gyurmás kittel, de az ujjbegyeim már sose lesznek olyan szilánktűrők, mint a Miklósé.