Még, hogy az időt nem lehet megállítani! Még ki is lehet merevíteni. Alig tízesztendősen kapom az első fotómasinámat. Sárgás disznóbőrtokkal, filmmel együtt pontosan 160 forint. Bumfordi formájú szerkezet, mindössze három beállítási gombbal. Még nem tudom, hogy ezzel készítem apámról az utolsó fotót. Egy derűs vasárnap délelőtt kezeit hátratéve, rátámaszkodva dől neki az avasi temető felé vezető korhadt fakorlátnak. Nézi, hogy jól exponálok-e. A háttérben az Erzsébet téri házak, és a felvétel bal sarkában egy különös árny körvonalazódik. Ilyen elmosódott árnyakba szoktak ezt-azt odaképzelni.
Tényleg lehet, hogy apám már akkor se volt egyedül? A celluloidszalag iránti vonzalmam ekkor kezdődik, és nem múlik. Gépeim cserélődnek, de a Széchenyi út 25. szám alatti Ofotért laborhoz hű maradok. Szinte hazajárok, hétfő reggelenként nyitásra viszem az exponált tekercseket. Óvatos vagyok, elsőre csak előhívást kérek vagy maximum egy tesztcsíkot. Aztán figyelmesen meghallgatom, hogy hol mit cseszhettem el. Később valamennyi gépemet a Zorkijtól a Werráig ott veszem. Próbálkozom a szuper nyolcas mozgófilmes kamerákkal is. Mígnem rájövök, hogy ez aztán a drága hobbi és a némafilm már idejétmúlt, szinte karikaturisztikus művészet. Röhejes paródia, ahogy tátogva, némán produkáljuk magunkat. Minden idegszálunkkal, végtagjaink lendítgetésével bizonygatjuk, hogy mi mozgunk. Mert ez mozgófilm. Mint a celluloidszalagok szerelmese, nagy mozijáró vagyok. Miskolcon sok kino van, de csak kettő az, amelyikben lámpaoltás után is biztonságban vagyok. Az egyik a csodálatos Kossuth, a díszes oszlopos előterével, amelyre a kétoldali lépcsőfeljáró a Téli palota bejáratára emlékeztet. A másik a Béke, hamvas békebeli stílusával Schéfer bácsi igazgatása alatt. Itt még vannak földszinti zárt páholyok, ahová beszüremlik az épület előtt pattogtatott kukorica friss illata. Ma úgy mondjuk, popcorn… Mozigépésznek lenni nem akármi. Megbecsült, tekintélyes hivatás. Nem is hagyom ki, hogy belessek a gépházba. Ahol már vetítés előtt félórával világosság van. Premierkor még izgalom is. Hogy a MOKÉP-es motoros futár idejében odaér-e a hatalmas tekercsekkel, amelyeket ide-odaszállítgat a filmszínházak között. Egyiküktől megtudom, vidéken nem is akárhogyan fogadják. Mindannyiszor megtapsolják, amikor leveszi a bukóját és felmutatja tekercsekkel teli tarisznyáját. Itt helyben a hatvanas évek derekán Grósz Ferenc szervezi az oktatást. A cél, hogy a vidéki kis mozikban is lecserélhessék a régi keskenyfilmes (két centis) vetítőgépeket.
A tanfolyamokat Kohári Pál vezeti. Jól fizetik a gépészeket, mégis kevesen művelik a szakmát. Ez nem jár állandó elfoglaltsággal, nem mindenütt van matiné, a vetítések jórészt késő estébe nyúlnak. Tessék végiggondolni, hogy a gépházban ülőknek hányszor kell végigülniük még azt a remekművet is, aminél a nézők nem állnak tovább az első félóra után. A szerencsi Halász Mária azt tervezi, ő lesz Miskolc első mozigépésznője. Édesapja vasutas, az ő végzettsége kereskedő, úgy gondolja, mozigépészként könnyebben boldogulhat. A tanfolyamon túl gyakorlati képzést is kap. Pontosan emlékszik, hogy a két premier moziban NDK gyártmányú, félautomata, Drezda 2-es normál és szélesvásznú filmek vetítésére is alkalmas gépek vannak. Látja, a gépház folyamatos működtetéséhez két ember kell. Két embernek kell szinkronban dolgozni: amíg az egyik a lepergetett tekercset hajtó gépet befékezi, a másik ugyanabban a másodpercben indítja a másik, már betárazott vetítőt. A néző nem veheti észre, hogy mi történik a háttérben. Ám ha ez mégis megesik – mert ami lehetséges az be is következik egyszer-kétszer –, filmszakadás miatt automatikusan felkapcsolódik a nézőtéri világítás. Ilyenkor a mozi B-középje fütyül, kiabál és hátrafordulva fújol. Nem láthatják, hogy a gépészek – a Békében Bucsi Zsigmond és Riskó István – már meg is ragasztották a szalagot. Csak a kötésre várnak. Nem titok, hogy a falusi mozikban ilyen luxus nincs. A művelődési házak vezetői kezelik a vetítőket, már ha van nekik. Itt a filmszakadás vagy a tekercsváltás is egyemberes művelet, de sebaj, elkel az a tízperces szünet, ahol mosdó áteresztő kapacitása is kicsi meg a büfében is lassú a kiszolgálás… A hetvenes évek derekán magam is gépészkedem. Keskenyfilmes orosz, pardon szovjet gyártmányú vetítőm lesz. Olyan kézre álló, egyszerű, surrogó némafilmes, amelyik nem éppen kompatibilis a német, holland felnőtt filmekkel. Jár hozzá egy háromlábú állványos gyöngyvászon is. És vetítéskor kötelező a besötétítés.
Hang még nincs, de nagy fiúk- lányok vagyunk, odaképzeljük magyarul. Aztán nem kell sokat várnunk, hogy elfeledjük a celluloidszalagokat. Beköszönt a VHS-korszak a színes mozgóképpel és a monoton narrátoros szinkronizálással. A filmre való fotózás és a diázás még pörög. Nem sejtjük, hogy az ezredfordulóra ténylegesen elbúcsúzunk majd a töredező, szakadozó celluloidtól…