Mindenkinek van egy álma. Egy visszatérő emlék, amitől sosem szabadul. Mészáros nagypapa a Csabai kapui művésztelepen gondnok. Gyermekei állandó vendégek a szomszédos Turi Lajos bácsi Görgey úti vegyesboltjában. A polgármesteri rezidenciával szemközti szatócsüzletben minden van, ami a háztartásban kellhet, a barna mosószappantól a parkettafényesítő pasztáig. A pult mögött szalonna meg kolbász lóg.
A vitrin mellett teli üvegek medveszíj és gyümölcsízű cukorkákkal. Átható az édesség illata. Összefut a gyerekek nyála. Lajos bácsi zárás előtt kisepri a törmelékcukrot, és kiméri a környékbeli gyerekeknek. Jószívű ember, neki még egy „soha meg nem adja” listája is van. Mészáros László és testvére becses kincsként őrzi ezt a legendáriumot. Később maguk is sűrűn megfordulnak a 215-ös számú boltban, vagy ahogyan becézni szokás: a MIÉLKER- egységben. Égre nyíló üzlet, egy lépcső befelé, kicsit szuterénos a fíling. Megvan a hosszú pult, de már önkiszolgáló standok hálózzák be a teret. Állandóan ég a lámpa, s a bejárat melletti kalitkában terpeszkedik a pénztáros. A boltvezető, akár egy hajóskapitány, fehér köpenyében mindenütt ott van. Hol a raktárban, hol pedig az üzlet egyik sarkában. Onnan kémleli a vásárlókat. Jó környék, csupa rendes ember lakja, ritka a bolti lopás. A közeli pártházból is ide járnak. Hát hol legyen narancs, banán, Pick szalámi vagy Gyulai kolbász, ha éppen nem a régi Turi csemegében?! Mert egymás között csak így emlegetjük. Környékbeliként magam is odaszokom. Nekem is kijár a 26 forintos albán kagylókonzerv. Stanicliba csomagolva, nehogy mások is lássák. A Mészáros fivérek hazajárnak ide a közeli műhelyükből. Bármi is lesz, eldöntötték, ez a bolt az övék. A rendszerváltáskor ezt a boltot is meghirdetik. Sokan licitálnak rá. Srófolják fel az árat, emelik a tétet. Mészárosék tudják, nincs megállás. Lajos bácsi boltja az övék, még akkor is, ha rámegy a gatyájuk. Már látják magukat, ahogyan seprik a cukros üvegeket, s a törmeléket zacskókba rakják, ajándékba. Kiosztják, elajándékozzák, mint Lajos bácsi. És néhányat félretesznek az édesapjuknak. Az öreg emlékére. S ha eztán is marad, elszopogatnak ők is néhányat. Még tart a versenytárgyalás, miközben tervezgetik az új boltot. Fontolgatják, mi lenne, ha a régi dizájnt varázsolnák vissza. Tetszik tudni azt, amelyikben Lajos bácsi a bal füle mellől kapja elő a ceruzáját.
Azzal vési fel a rendelést, és számol. Felírja, ha valamit keresnek, és telefonál, ha jöhetnek érte. László visszasírja a triciklis futárt is, aki a sarkon napozott, arra várva, hogy házhoz szállíthassa a nagyságos asszony rendelését. Végül 1992-ben – minden csinnadratta nélkül – a Turi boltból Mészáros üzlet lesz. Sóhajtoznak: ha ezt az öregek megérhették volna! Megérdemelnének egy-egy fotót a pult fölött. Hiszen errefelé mindenki mindenkit ismer. A Mészáros fivérek boltocskáznak, ahogyan eltervezték, mintha mindig csak ezt tették volna. Mígnem jönnek a multik, változnak a bevásárlási szokások, és ők muszájból váltanak. Az üzletből meglepetésszerűen, egyik hétről a másikra belga söröző lesz. Szuper konyhával, baráti vendéglátással, szolgálatkész személyzettel. Ám a falakon ott maradnak a Turi, illetve a Mészáros bolt megsárgult képei, rajtuk a mosolygós családtagokkal, személyzettel. És minden szívüknek kedves ereklyét továbbmentenek. Ma ülök a söröző egyik sarkában, éppen ott, ahol Lajos bácsi a cukros üvegből gyűjtögette a gyerekek csemegéjét. Látom László édesapját, testvéreit, az egész siserehadat.
Türelmetlenkednek, mikorra lesznek meg az aznapi staniclik. Ha szerencsém van, még Lajos bácsi is betoppanhat…
A könyv amelyben ilyen és ehhez hasonló írások található nálam megrendelhetők.