Hogy is volt az a nyakleves Pista bácsival – muzikális vagyok – mivel kergetem őrületbe az utasaimat – nem jutottam be a kórusba
Szántó István
Persze , hogy erről is csak eszembe jut valami.
Megvallom szeretem a zenét, kifinomult ízlésem van. Akik már sokat autóztak velem, tanúsíthatják milyen megpróbáltatásban volt részük. A lemeztáram igen csak sajátos. Kedvelem a katonai indulókat legyenek azok bármilyenek is, a németet, az oroszt és az amerikait egyaránt. Óriási gyűjteményem van ezekből. A bécsi piacon szoktam felvásárolni. A Strauss keringőkből , nagy osztrák zeneszerző slágereiből is óriási készletem van. S a sramli még a nagy kedvencem, ezekkel egy hosszabb autózás során minden utasomat őrületbe kergetem. Előrelátóbbak csak füldugóval jönnek velem. S ki ne felejtsem a romantikus olasz számokért is rajongok, az O sóle miot még be is tanultam a szintetizátoromon. Azon amelyen már Varnus Xavér az Internacionálét is lejátszotta Kincses Veronikával. Egyszerűen szólva muzikális vagyok a javából. Annyira, hogy az internetes rádiómon ezek a laza rádiók folyamatosan vételen vannak.
Hangom, hallásom viszont nincsen. Ezt már a „karakoén” is megtapasztalhatták. Így amikor elsősként a Földes Gimnáziumban énekkari próbára rendeltek a harmadik másodpercben el is hallgattak. Sooky Pista bácsi rögtön beintett. Igazából nem voltam elkeseredve bár azt gondoltam ennyi ember között elvegyülve kinek is tűnhet fel ha értelmes képpel ritmikusan tátogok. Így az a tuti ének hármas ami a kórus tagsággal járt volna rögtön köddé vált.
Egyébként Pista bácsi volt az egyetlen tanárom az életben aki megütött. Közös éneklés közben az óráján kinéztem az ablak irányába. Kihívott, a katedrára állt, kis ember volt, így könnyebben lekeverhette azt a nyaklevest ami akkor nagyon fájt. Manapság a diákok egy ilyen szituációt nehezen tudnak elképzelni. Pontosabban nem úgy reagálnák le mint mi tettük annak idején. Drága Édesanyám nem ment be az iskolába, nem csapott patáliát, csak annyit mondott – biztosan megérdemeltem. Nem tette helyre az igazságérzetemet, de az, hogy visszakézből rendezzem a sérelmem az még álmomban se jutott volna eszembe. Bezzeg ma még a tévében is szerepelhetnék ezzel.
Majd eltelt vagy négy évtized és Pista bácsival összefutottunk a hejőcsabai parókián. Ahol éppen kántor volt. Félóra elteltével kibuggyant belőlem az a hatalmas nyakleves sztorija. Pista bácsi megölelt, magához szorított és kimondta – bocsánatot kért. Utána arcát felém tartva kérte, most adjam vissza. Most azonnal. S amíg meg nem teszem addig el nem enged. Megsimogattam az öreg arcát, inkább úgy mondanám megcirógattam, s átöleltük egymást.
Megkönnyeztük azt a pillanatot. Ám olyan jólesően mintha mindkettőnk lelkét az angyalok most méregtelenítették volna.
