Sanyi megöregedett
Mindenkinek vannak rossz napjai. Olyan, amikor józanul magunkkal is összeveszünk, s haragszunk az egész világra. Sanyi kifogta ezt nálam. A borongós fülledt reggelen lejmolni próbált a Derkovits utca sarkán. Letört fogait mutatva mentegetőzött, hogy nem Ferrarira gyűjt. Az első nem után röstellve váltok. Itt az alkalom a háborgó lelkiismeretem
megnyugtatására. S háromszor annyit számolok le – Kovács Sanyinak – mint amennyit úgy jó negyven esztendővel rendre lealkudtam tőle. Jól megnézem a szerencsétlent
és kiolvassuk egymás gondolatait. Turkálok az emlékeiben. A közösben.
Sanyi, per Sanyi mindannyiunknak Miskolc első privát autómosója volt. Amikor még nem létezett a Shell putzos szalonja, amikor még samponos vödörből a ház előtt lögyböltük a Wartburgot, a Skodát és a Moszkvicsot ő feketén
vállalkozott. Már kora reggel kitelepült a Royal köz melletti fahídra, s kötélről lelógatva megmerte a gyanús kinézetű vödreit a koszos Szinva patakban. Valami furcsa
samponszerűséggel képes volt mindezt megahabosra keverni. Jómagam is a kuncsaftja voltam. Leparkoltam
a szürke Trabanttal az MKV trafóháza mellé vagy a patak másik partjára, hogy egy óra múlva kiglancolva visszakapjam a kocsit. Sanyi boldog szabad ember. Olyan, mint akkor volt, amikor munka közben naponta többször is vegzálták, jelentgették. A köjál, a rendőrség és a tanácsi emberek sorra belekötöttek. Készültek a jegyzőkönyvek tucatjai, de Sanyin csak az idő fogott ki. Amíg szusszal bírta merte a patakot s mosta a kocsikat.
Előttem a kép, a képe. A soromra várok. Most jó szögben állok, a sarki sportüzlet előtt letekerem az ablakot, hogy mindent lássak. Hegyiné, Nórika fodrászüzletében egymást
érik a bejelentett vendégek. Csaknem vele szemben Eckstein Dezső volt hentesüzletében már táskákat-retikülöket
kínálnak. Igazi zsákutca, a keskeny fahídon oldalazva kerülgetik egymást. Szeretnék közelebb gurulni a patak parti mosóhoz, de egy lerobbant, postás Csepel teherautó
eltorlaszolja a keskeny utcát. Ifjú hévvel kötekedem, a peches pilótával miért nem tolja arrébb. Megnyugtat, szívesen megteszi, csak segítsek neki tolni. Megértettem, több eszem is lehetne.
A túlparton az egyetlen miskolci konflis most fékez be a zsidó mészárszék elé. Kupferstein Sándor kocsis és Dorogi Dezső mészáros fehér lepedőbe göngyölt marhalábszárakat
cihölnek az üzletbe. Biztosan a vágóhídról jöhettek, mert velük van Jiddül az utolsó miskolci sakter. A kocsis bakon ülve beszélget egy szakállas fiatalemberrel. Varga Rudolf örökös miskolci újságíróval, költővel, irodalmárral. Neki hamarabb eszébe jut, hogy megörökítse a konflissal taxizó Kupferstein urat. A csodaszép vörös hajú lányát viszont én ismerem meg hamarabb.
Elbambultam, Sanyi kijátszott, valaki ráígért és kielőzött.
Marad a kocsim piszkosszürkén. Körbegurulok az Arany János utcán, hogy leparkoljak a lottóházi csillaggarázsban.
Sanyi már régen nem jár arra. Húzza a lábát, neki már ez messze van. Kár pedig hogy örülne neki, hogy a patak már nem mocskos. Ha a halak még nem is telepedtek meg benne, de tisztább, mint hajdanán. A híd alól örült, gyermekzsivaj
száll fel. Gondtalanul strandolnak, pancsolnak a hőségben az alig csordogáló vízben. Miért is kellene nekik tudni, hogy ez volt Kovács Sanyi kocsi mosó műhelye…
Sanyi megöregedett – ezt is én írtam – lejmolni próbált az első privát autómosó
