Lassan egy esztendeje lesz, pontosan november hatodikán, hogy két mindenre elszánt miskolci önkormányzati rendész durva módon igazoltatott a nagy posta sarkán. A rendőrségi szembesítéskor vallomásuk szerint csak figyelmeztetni akartak, hogy már hetedik másodperce járó motorral, rossz helyen állok.
S, ha elismerem a szabálysértést, akkor azt a javamra írják, s megúszom egy figyelmeztetéssel. Állítólag csupán egy pedagógiai gyakorlat, kísérleti alanya áldozata voltam. Kellett nekem ragaszkodni az igazamhoz! Megtanultam, örökre , jobb meghunyászkodni azokkal szembe, akik az élet halál urának képzelik magukat.
Visszakérdeztem, – a szembesítéskor én a gyanúsított – s, ha töredelmesen bevallom, nagyot hibáztam, amikor félreálltam, hogy a mögöttem kifordulókat kiengedjem akkor mi történt volna. A válasz logikusan hangzott, – csak számukra – kegyesen megbocsájtanak, s figyelmeztetnek. Utána pedig eltépik a szigorú sorszámozású feljelentő lapot (Gondolom már sok ilyet tépkedhettek el merő szórakozásból), amit már teleírtak, de máig se látta senki rajtam kívül. A frászba, hogy nem tudok a fejükbe látni, kiolvasni a gondolataikat.
Azt hiszem, innentől már mindenki ismeri a történetet, azt a szörnyűséget, amit átéltem, s még az ellenségeimnek se kívánnám. A két huszonéves egyenruhás dalia büszke lehet, hogy egyetlen rúgással terítettek le a földre. Fejemet a kocsim küszöbébe verve. Gondolom, ahogyan begyakorolták, begyakoroltatták miként kell az idősekkel, a szarzsákot otthon felejtő eb sétáltató nyugdíjasokkal és az engedély nélkül árusító őstermelő nénikékkel elbánni. Megbilincselni. Lehetőleg hátcsavart kézzel, elvégre a hozzám hasonló korú öregek óriási veszélyt, kockázatot jelentenek. Miskolc közbiztonságára. Még meg is szökhettem volna.
Higgyék el, hogy aki még nem volt fogdában, börtönben annak egy életre szóló trauma, amikor rácsapják a vasajtót. Még sokáig visszhangzik az agyában. Mielőtt a fogdában leltárba vesznek, előtte viszont megszabadítanak a cipőfűzőtől és a nadrágszíjtól, még a zsebedben őrzött gyógyszereidtől is, ne, hogy megmérgezd magad. Ilyenkor csak orvos jelenlétében veheted be az életmentő pirulát. Orvost persze nem hívhatsz. Legfeljebb halottkémet. Ez a rend.
Sajnos egy esztendeje gyötörnek ezek a rémálmok, s nem is hiszem, hogy életemben már el tudom felejteni azt a kiszolgáltatottságot, tehetetlenséget, amit ilyenkor az ember érez. S mielőtt bárki is valamilyen politika sandaságot vélne, a kulisszák mögött elmondom, hasonló erőszakos cselekmények minden demokráciában megesnek. Amerikától Törökországig… ám a kárörvendőknek üzenem, hogy amíg nem én lettem az áldozat magam is legyintettem az ilyen szörnyűségekre. Nehezen hittem el, hogy ilyen itt is megtörténhet.
Anélkül, hogy folytatnám az egy év alatt történteket – hiába ha akarom, ha nem én már 12 hónapja ezzel kelek ezzel térek nem nyugovóra, hanem nyugtalanságra – bemutatom a mélygarázs kameráját, amely a városgazda tulajdonában van. Nos, a novemberi sajnálatos incidens során a legényeknek egyetlen mentségük maradt a fegyveres támadás kreációja. Ezért az önkormányzat 40. és 41. számú kamerája azonnal beteget jelentett. Furcsa nem, egyszerre valami rejtélyes vírus miatt éppen akkor elromlanak.
November hatodikán délután két órakor néma megemlékezést tervezek a tett színhelyén. Minden jóakaratú embert szívesen látok. Magam körül. Bilincset ne tessék hozni. Még olyan műanyagot se amilyen az újabb pornófilmekben használatosak.
S még egy érdekes információ, van egy újszerű miskolci újítás a szabálytalan parkolások megakadályozására. Igaz a KRESZ legközelebbi kiadásában se szerepel, de itt helyben már kísérleteznek. A miskolci posta előtti járdaszakaszon. Ha az idióta autós a járdára mázolt útburkolati jelet útburkolati jelként értelmezi akkor majd fizikai akadályokkal álljuk az útját. Csak azért is. Ezzel kapcsolatban három igazságügyi KRESZ szakértő egybehangzó véleményével is szembe mennek. Ez része a magyaros virtusnak. Végül majd a hágai bíróság dönt – ha megérem – ez lett az utolsó életcélom.