Kiderült, hogy csak gerinces vagyok. Állítólag a rossz fejtartásomtól zsibbad a bal kezem. Sértődés ne essék, ezentúl fenn hordom az orromat. Orvosi javallatra. A gyógytornász szerint magasabbra kell tartanom a fejem és vissza kell venni az arcomból. Világos, megértettem, szófogadóan végzem a gyakorlatokat a tükrös bordásfal előtt. Ám amíg az orvostól a vizsgálatokon át eljutunk a kezelésig eltelik néhány nap. Minden rendelés programozva van. Régóta tudom a sorstársaimtól, hogy csak a ránk váró nyavalyák azok amik nincsenek tekintettel az orvoshiányra, az egészségügy áteresztő kapacitására. Hosszú ideje tisztában vagyok azzal, hogy ezt a szolgáltatást a gyógyítók, az ápolók áldozatos hivatástudata működteti. A kórházak milliárdos adóssággal küzdenek hiszen a nemzeti jövedelemnek, s a befizetett társadalombiztosítási összegnek csak egy bizonyos részét kaphatják meg. Ehhez képes viszont jobban gyengélkedünk, az átlagéletkor növekedésével arányosan többet is nyavalygunk.
Nos, szándékosan hallgatom el a helyszínt elég ha csak annyit árulok el, hogy a három órás kórházi vizsgálatra a megadott időpont előtt húsz perccel értem oda. A jó szerencsémnek köszönhetően arra a vizsgálatra amire hosszú heteket kell várni találtak nekem egy délutáni időpontot. Nos, hiába mentem hamarabb a beutalókat már beszedték. Gondoltam rajtam nem fognak ki, egy fél óra elteltével egy merész húzással egy előttem behívott beteggel bepostáztam az asszisztensnek. Nem kellett volna, állítólag ez jogszabályellenes, személyiségi jogokat sérthet, mármint a sajátomat. Szegény asszony aki segíteni próbált, duzzogva jött ki, elpanaszolta, hogy nem örültek a vállalásának.
A lényeg az, hogy míg ott helyben, füstölögtem az időpont eltolódás miatt megszámoltam mennyien vagyunk a tizenkét ülőhelyre. Azt is kikalkuláltam, hogy a két öltözős vizsgálatoknál egy egy betegre cirka mennyi idő jut. Majd a privát közvéleménykutatás során azzal szembesültem, hogy ide meglepő módon mindenki pontosan három órára kapott időpontot. Mind a harmincan pontosan ugyanarra az órára lettünk berendelve. Mi szerencsések. S ne feledjem közbe a kórházi fekvő betegeket is betuszkolták a műtőssegédek. Ami érthető is hiszen a kísérő személyzet nem állhat őrséget mellettük.
Ezek után teljes nyugalommal konstatáltam, hogy végül is ez a fajta organizáció a legtökéletesebb. Egy órán belül mindannyian megtudtuk, kinek hol és mi fáj. Igazi közösségépítő tréningen vettem részt. Jó volt hallani, hogy a rendelő orvos a szakmájában a legalaposabb , a legnagyobb tudású diagnoszta.Sajnáltuk is amikor valaki elmondta, a főorvos úrnak ez ma már a második műszakja. S örüljünk, hogy bírja a terhelést.
Amikor észleltük, hogy valaki már nem bírja az álldogálást leültettük, cserélgettük az ülőhelyeket, s versengve osztottuk a jó tanácsokat, kinek mi használna, mit szedjen, mitől tartózkodjon. Még sikerélményem is volt, amikor egy valaki felismert: mondta miért nem írom meg mi van itt. Mentegetőztem, hogy ennek már objektív akadályai vannak, nemcsak megöregedtem de a tollat is kicsavarták a kezemből.
Ezek után akadt köztünk egy örök elégedetlenkedő. Aki ahelyett, hogy a gyógyulására koncentrálna, feltette a kérdést miért kell egyszerre harminc beteget berendelni ugyanarra az időpontra. Elmondta, hogy ma már ezt egy számítógépes alkalmazással 10 perces időközönként, akár SMS küldéssel is meg lehetne szervezni. Ha meg hiányzik a komputer akkor egy kockás füzet is megtenné. Persze mint mindenütt akad köztünk egy belső valaki aki a kórházból ment nyugdíjba. Felhomályosított, aki nem tudja milyen teher hárul az ott dolgozókra akkor annak is örüljünk, hogy egyszer majd bejutunk. Végül bejutottam én is. Esküszöm, hogy ebben a jó társaságban szinte repült az idő, az potom két és fél óra.
Ahol olyan percre pontosan zajlanak ezek a rendelések ott elég magányos lehet a várakozás, a toporgás. Jó ez így nekünk kockás füzet nélkül is. Minket ez csak összezavarna.