Őszintén üdvözöljük az idei díjazottat, s aki még nem ismerné, íme az önvallomása.
“1948-at írtak, amikor a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Miskolcon megszülettem. Kisebb-nagyobb megszakításoktól eltekintve azóta is itt élek. Az érettségit követő átmeneti katonáskodás után felsőfokú végzettséget Nyíregyházán, könyvtáros-népművelő szakon szereztem. Aktív éveim zömét könyvtárakban töltöttem, az irodalom, s a humán tudományok inspiráló légkörében. Ma már nyugdíjas vagyok.
Irodalmár magamról dióhéjban itt csak annyit, hogy kezdetben a versek szerelmese voltam. Ám ahogy teltek-múltak az évek, novellákat is kezdtem írni. Később pedig, ismereteim gyarapodván, már mások alkotásainak a bírálatával is kísérletezni mertem. Így mostanra több műfajú szerzőnek gondolom magam.
Az első verseim még a hetvenes években jelentek meg, az azóta megszűnt Napjaink című miskolci folyóiratban. Kisebb-nagyobb szünetektől eltekintve, tehát, azóta veszek részt a magyar irodalmi életben. A kisebb-nagyobb szünetekre persze azt is mondhatnánk, hogy ezekből nem lesz ismertség. Kellő szerénységgel erre én azt szoktam felelni, hogy nem pusztán a művek, mint inkább a művek minősége hitelesíti az alkotót. Avagy más szavakkal: nem a madár szárnycsapásainak a sűrűsége, hanem röptének az íve számít. S hogy milyen ez az ív, azt természetesen a közönség hivatott eldönteni.
Vallom, hogy az elmúlt évtizedek kényszerű kitérői után a költészet lassan visszatér tabuktól mentes önmagához, melyben inkább a szabadság, a teljességigény, a humanizmus és az alanyiság jelenléte, mintsem ezek hiánya számít korszerűségének kritériumául. Esztétikai értékének legfőbb mércéjévé pedig ismét líraisága, azaz a nyelvhasználatban kifejeződő ereje válik. A korlátozhatatlanság és a nyitottság fontosságára figyelmeztetőkkel vallom, a költészet elől nem lehetnek az életnek sem kifejezés technikai, sem magán, vagy közéleti értelemben vett, elzárt területei. Minden tekintetben a sokszínűség, a változatosság híve vagyok. Hiszen a műveknek végső soron nem formai, vagy stiláris tulajdonsága, hanem az alkotó egyéniség ad karaktert. A költő számára a feladat ezért ma sem változott: a hagyomány és a megújulás igényeire figyelve a maga lelkéből és tehetségéből fakadó munkássága révén a műben az esztétikum eszközeivel lírává emelt igazságnak a láttatása. Opusaim a fentiek poézissé konvertálására tett egy, egy szerény kísérlet.
Jó négy évtizede tehát, hogy hosszabb-rövidebb megszakításokkal publikálok. Írásaim, főleg versek és recenziók, az utóbbi időben, a teljesség igénye nélkül, az alábbi folyóiratokban voltak olvashatók: Agria, Ezredvég, Forrás, Hitel, Kortárs, Kritika, Műút, Napút, Palócföld, Polisz, Tekintet, illetve Spanyolnátha, Új Nautilus, stb., valamint néhány antológiában. Eddig négy önálló kötetem látott napvilágot: Egy szerep előélete (novellák,) 2000, Felsőmagyarország Kiadó; A szabadság szenvedélye (versek), 2009, Felsőmagyarország Kiadó; Hinni szeretném (írások Varga Rudolf munkáiról), 2014, Napkelet Egyesület; Titkolt múlt – tiltott jövő (versek), 2015, Bíbor Kiadó. A Magyar Írószövetség tagja vagyok.”
Korábban a Napút printben már jelentek meg verseim. – írja önéletrajzában Bereti Gábor . A kép hátterében a Budai rakpart.